Mimi

Mimi a vándortündérek családjába tartozik. Ez egy nagyon irigylésre méltó szakma. Mit szakma, hivatás! A világon semmi más dolguk nincs, mint az emberek arcára mosolyt varázsolni, és ott teremni, ahol híján van a derű és a jókedv...no meg szívet melengetni, az is a dolguk. Mimi kilóg a sorból. Mimi makrancos, szeleburdi, és mit szépítsem...egy égedelem. Testvéreivel együtt, a délre húzó vadlibákkal kellett volna elrepülnie (innen a vándortündér besorolás), de Mimi addig tollászkodott, addig bogarászott és sertepertélt, amíg lekéste a menetrendszerinti utolsó libajáratot. Kicsit én is hibásnak érzem magam. Nem voltam elég határozott és következetes. Talán nem is akartam igazán, hogy elmenjen...



Így üldögélt Mimi a hóban



Mimi fittyet hány a szabályokra. Amikor lehullott az első hó, egy hóval borított farönkön üldögélt sapka és sál nélkül. Nagy-nagy szerencse, hogy egy pár lila kiscsizmát is nemezeltem neki, mert mint tudjuk, lábról a legkönnyebb fölfázni.



Mimi mindig új kalandokra vágyik. Már-már azt hinnéd megpihen egy percre, de legcsendesebb pillanataiban is a következő kalandon töri a fejét.

A fésűt sem ismeri.

Hóangyal

Havas üldögélése után becsalogattam a házba, betakargattam és főztem neki egy jó forró teát (mézeset), de alig fordultam egyet-kettőt, már hűlt helyét találtam. Ismét a hóban leltem rá.
Hóangyalt készített...
És boldog volt, mert közben a kibukkanó Napsugarak simogatták az arcát.


Mimi egyáltalán nem fél semmitől. A magasságtól sem. Ki tudja, hogy apró lábaival hogyan képes bárhová is fölmászni, de képes...

Mimi a tűztövis bokron...

Egy korhadt szilfáról, a rozsdás ereszcsatornáról, és egy csupa-tüske tűztövis bokorról szedtem le néhány percen belül. Nagyon bosszantott a dolog. Mimi nem tudta fölmérni, de én gyakorló anyukaként tisztában voltam vele, milyen sok veszély leselkedik egy ilyen csepp kislányra. A kóbor macskák, a magasfeszültség, az utcánkban száguldozó autók... ja és a kéményseprők...
De Mimi szabad lélek. Őt nem könnyű megregulázni. Minél jobban szorítod, annál inkább elvágyik.

Ösztönösen megéreztem, hogy engednem kell. Ha a magasba vágyik, hát legalább biztonságos körülmények között hódoljon szenvedélyének. Kapott egy hintát...

Mimi ég és föld között...

Órákon keresztül lengedezett, hintázott és lógázott és közben nagyokat kacagott.


Azután ezt is megunta és közölte, hogy ő bizony világgá megy. Megrémültem. Zavaromban és kétségbeesésemben Advent jutott az eszembe. "De Mimi, hiszen holnap Advent első vasárnapja lesz, koszorút kellene készíteni! Segítenél?"
Egyértelmű elutasításra számítottam, éppen ezért volt meglepő igenlő biccentése.
Kicsit tétováztam, Mimi könnyen megvezeti az embert. Na nem bántó szándékkal, csak úgy Mimisen. Hogy minden úgy történjék, ahogy ő szeretné.

Nem felejtünk el Mimi...

De ezúttal tévedtem. Mimi jött és segített. Sürgött-forgott, fontoskodott. Valahol talált egy kétforintost, zsebre vágta és azzal büszkélkedett, hogy ő majd Karácsonykor mindenkit meglep. Nem akartam elrontani a kedvét azzal, hogy a pénzdarab már semmit sem ér, mert úgy csillogott a szeme, és valami azt súgta, tudja, hogy nem a pénz számít. Ezt mindenki tudja, épp úgy mint a lábról történő fölfázást.

Szép délutánt töltöttünk el Mimivel.


Mimit Advent első vasárnapján láttam utoljára. Nyugodtnak, bár kissé szórakozottnak tűnt. Délután egy óra lehetett, a levegő csípős volt, hófelhők gyülekeztek az égen és mindenkinek fázott a lába, amikor... Miminek nyoma veszett.
Talán mégis sikerült elcsípnie egy lemaradt, kósza vadlúd bandát, vagy máshol akadt dolga. Egy másik családnál. Nem tudom, de Mimi akárhol is van, biztosan mosolyt varázsol az arcokra és derűt csal a szívekbe.

A ló, aki megérinti az embereket

Nagy meglepetésben volt ma részem. Egy kedves ismerősöm, Ervin csodás verset írt Rudolfról, a gyenge lábú lóról. Rudolf sokak számára beképzeltnek tűnik első látásra, de aki mélyebbre lát az tudja, hogy a kevély külső érzékeny és olykor bizonytalan szívet takar. Rudolf nagyon érzékeny, szeretné, ha szeretnék, melyet sokszor nem megfelelően hoz a környezete tudtára. Kicsit fellengzősnek, felszínesnek tűnik, folyton a tükörben nézegeti magát, naponta háromszori csutakolást, sörényfésülést és nyeregpolitúrozást  kért például Karácsonyra... de amikor senki nem figyel oda, nagyokat sóhajtozik és a hosszú, de reszketeg lábait vizsgálgatja. Én nagyon szeretem őt, de ezt nem mondhatom neki, mert olyankor zavartan nyeherészik és a patájával apró köröket rajzolgat a levegőbe. Talán ez a vers majd kicsit felvidítja, és remélem elhiszi, hogy ő egy igazán pompás, érző szívű paripa és jobb reszkető lábbal, de erős szívvel élni, mint gyenge szívvel erős lábakon állni.

Rudolf, a ló

Rudolf a félszeg délceg

Beának

Rudolf, a nemezbe nemzett paripa,

lábaival akad némi galiba.

Jóllehet szíve száguldásra termett,

nem társul hozzá elég masszív termet.

Két perc galopp után bóklászásra vált,

s aligha húzna el egy szódásbatárt.

Ha rajta múlik, csak sünöket kerget,

mégis kötöttek hátára egy nyerget.

Mert Rudolf így is daliás és délceg,

s különösebben még csak nem is félszeg.

Büszkén hangoztatja a régi elvet:

ne bánd a muszklit, növessz inkább lelket.

                                    /Zsubori Ervin/

 

Az író blogján számtalan kincset találhattok még: http://arnolfiniblog.blogspot.com/

Köszönjük Ervin!

Tyilifón

Középiskolás voltam, amikor megjelentek a mobiltelefonok. Emlékszem, annyira felháborodott a köz az első, utcán, villamoson, buszmegállóban nyilvánosan -és lehetőleg jó harsányan- telefonáló embereken, hogy szegény készülékeket nemes egyszerűséggel bunkofonnak hívták, a gazdájuk magamutogató viselkedése miatt. No azért egy kicsit mindenki irigyelte őket, de legalábbis kíváncsi volt a kütyüre. Kütyü?!? Nagy ormótlan és antennás, három emeletes tolltartó méretű dobozokról beszélek. Apukám is a nagy ellenzők között volt, manapság meg szuperlapos, inoxos (vagy ez csak hűtőben van?), szuperintelligens mobillal éri csak be, amit a sarki közértbe is magával visz, ha netán anyukám lefelejtett volna valamit a listáról... És hozzá béna csengőhangokat tölt le az internetről, amit maximum hangerőre állít, mert kicsit rossz a füle. Bocs apu. A telefonálást azonban diszkréten és szűkszavúan intézi, ezt el kell ismernem. Engem az extrák nem érdekelnek. Tudjak vele telefonálni, sms-t küldeni, és mutassa a pontos időt, mert a karórámból 1999 nyarán kifogyott az elem, és azóta nem jutottam el az óráshoz.
Szóval a mobil 15 év alatt fölküzdötte magát a nélkülözhetetlen tárgyak élvonalába. Gondoljuk csak végig, hogy ha elindulunk valahova, és gyors ellenőrzést végzünk, mi az első három dolog, ami nem hiányozhat: kulcs, pénz, telefon. Ugyi? És a mindennapunk része, lelkiállapotunk erős manipulátora. Ha nem hív senki bennünket, az a baj...ha állandóan csörög, akkor meg az. Ó erről sokat lehetne eszmét kocog-tatni, de ez itt egy nemez blog, így szorítkozzunk a telefonok tokjára.

Először barátaimnak készítettem telefontokokat, aztán mindig volt egy kedvenc formám, fajtám, amit körbejártam, és ha nem inspirált már, továbbléptem. Na nem nagy művészeti alkotásokról van szó, hanem egyszerű, praktikus, mégis személyes tárgyakról.

Íme a selyemmel díszített, csúcsos végű korszak néhány darabja.
Vagy tudományosabban: a telefontokok rendje és selymes-csúcsosok osztálya.
/Dr Szilvia, kaposvári, biológiában igen járatos barátosném felvilágosított, hogy az osztály nagyobb "csomag", mint a rend, így helyesen: telefontokok osztálya, selymes-csúcsosok rendje...Nehogy szakmai vita kerekedjék az ügyből...../

Szeretem az egyszerűségüket, de azért oda-oda csempészek egy kis hajlított drót bigyót, vagy fém bogyót.

A telefontokok osztályozását később még folytatom, de jelentem, leesett az első idei hó, és készülnöm kell a holnapi hógolyócsatára és szánkó vonszolásra. Dddde jó is volt, amikor még én ültem a szánkón és engem húzott jóanyám...

Tavasztündér

A téma így Advent közeledtével egyáltalán nem aktuális, de a kezembe akadt ez a kép és hát elérzékenyültem:-)
A farsang sok szülőnek rémálom. Ma már kicsit könnyebb a dolguk, hiszen készen kapható számtalan jelmez, válogathatnak ízlésük, a gyerkőc akarata és a pénztárca állapota szerint. Én szerencsés vagyok, szeretem az effajta bolondozást. Szívesen alkotok gyerekek elképzelései alapján... Olyan jó nekik! Simán átlényegülnek bármilyen szerepbe és senki nem csodálkozik rajtuk, senki nem csóválja a fejét és nem kell magyarázkodniuk, ha egyszer csak csaholásban és ugatásban törnek ki. Bezzeg minket felnőtteket ezért bezárnának... Mostanában, lévén a lányom 1/2 5 éves gyakran játszunk szerepjátékokat. Én általában a banya, vagy a rendőr, vagy a gonosz, macskáját elhanyagoló ablakszerelő szerepét kapom, de sebaj, így is jó móka. A királylányt, a tündért, és a jóságos doktornénit, mindig kislányom játsza, és ehhez időnként be is öltözik. Tavaly, az óvodai farsang közeledtével, egy nappal az esemény előtt eszébe jutott, hogy inkább mégsem pillangó, hanem tavasztündér-hercegnő-királykisasszony szeretne lenni. Azt hitte kifog rajtam! Segített megtervezni, kitalálta a színeket, én pedig lila gézre, szabott sablonra nemezelve elkészítettem. Virágos, fátlylas koszorút is terveztünk a ruhához. A ruha hátul fűzős, így könnyű belebújni. Mindketten elégedettek voltunk.



 Idén ló szeretne lenni. Kemény feladat, de valahogy majd csak megoldjuk...:-)

Lilla a ló...és Rudolf a táltos

Anyukaként számtalan elvemet voltam kénytelen feladni. Ugyanis amíg lányom meg nem született, kiválóan értettem a gyerekneveléshez, szívesen adtam jobbnál jobb tanácsokat, de valahogy anyává válásom után ez a tudás szertefoszlott. Hiszen például hogyan lehetne szembeúszni (és megúszni) a barbie babák és az én kicsi pónimónik csilli-villi világát, miután hetente kaptunk nagynéniktől, mamáktól, barátoktól, vagy örököltünk rokonoktól effajta csodákat...? Sehogy. De kiterveltem valamit. Minden plasztikmütyür helyett nemezelek egyet, ellensúlyozandó a "made in China" dömpinget. A hosszúlábú babák ugyan nem tűntek el az életünkből, de talán kislányomban tudatosul, hogy van élet a műanyag szárnyaspónikon túl is.



Lilla a ló


Lovacskákkal kezdtem. Azokat nagyon szeretjük. Ló jöhet minden mennyiségben. Anatómiai arányokat senki ne kérjen tőlem számon, a lelkesedés és a lóbarátság volt a hajtóerőm.

Lilla a ló a harmadik lovam, az első kettőről még nem született fotó, kicsit ugyanis szégyenlősek... Lilla sablonra nemezelődött és a végén kitömődött. Lillának nagy a feje, mert nagyon-nagyon okos. És nem szomorúságában lógatja, hanem mert nyomolvasást tanul az egyetemen és éppen gyakorol.
Lilla már nem velünk él, egy aranyos kislány nyugodtabb körülményeket tudott neki biztosítani.

Negyedik lovam éppen barbie méretű, még rá is tudnám ültetni, ha akarnám, de nem akarom. Rudolfnak gyengék a lábai, már így született... de azért nyerget kellett  raknom a hátára, mert szégyenli a gyenge lábait, és a nyereggel palástolja testi hibáját. Méghogy a lányok hiúak! Rudolfot tilos Rudinak becézni, arra nyihogni és prüszkölni kezd. Rudolf saját maga szerint jóképű. Hát ezt ítélje meg a kedves olvasó.

Rudolf, aki saját maga szerint igen jóképű...

Nyaktekerészeti-mellfekvenc

Na jó, a cím kicsit hazudós, mert nem a humoros nyelvújítónk által emlegetett nyakkendőkről, hanem szimpla sálakról , vagy ahogy időnként hallom "nyaksálakról" szeretnék megemlékezni. Apropó, nyaksál? Mert milyen sál van még? Fejsál, vagy lábsál? Felsálról már hallottam... Csak hallottam, mert husi ügyben nem vagyok egy guru, de hogy ne érje szó a ház elejét, utánanéztem: felsál = színhús, marha vagy borjú felső combjából. A nyakamba azért nem tenném...

Gézre nemezelt sálak

Visszatérve a sálakhoz, készítettem egy párat már. Izgalmas, bár meglehetősen hely és időigényes elfoglaltság. Viszont eddig még majdnem mindnek akadt gazdája. Az első darabokat gézre nemezeltem. Tetszik a pamut és a gyapjú ilyetén barátkozása, érdekes felületet kaphatunk, bár kétségtelen, hogy tapintása, esése inkább hagyományos sál funkciónak felel meg: sál classic.

Lágyabb esésű, kendőszerű darabhoz a bárányokat a hernyókkal kell kereszteznünk. A nyelvújítók nyomdokaiba lépve nevezhetnénk a végterméket bárnyónak, vagy esetleg heránynak, de ehelyett a barátságataln nuno-filc névre hallgat. És a bárányok is hallgatnak...








A selyemre nemezelés nagy divat manapság, amit nem is csodálok, könnyű, finom, játékos, olykor drámai  felületet ad, ahogyan a nemez összeráncolja a szabadon hagyott selyemfoltokat.
Én mostanában fehér selyemre nemezelek fehér pihe-puha gyapjút és a végén együtt festem meg. Ugyanaz az árnyalat egész másképp fest a két különböző anyagon.

 A napocskás, hullámos sál még amolyan nyári darab volt, azóta megőszültünk...

Két hete készítettem egy klasszikus őszi színeket idéző és egy lilászöldeskékes, szerintem szintén őszi darabot.
A sárga sál nekem az Óz a nagyvarázsló klasszikus betétdalát idézi: ..."mindig a sárga úton..."






A másik sál háttérében a rozsdás talicska nem a sál tartozéka.
Nem eladó és punktum.

Színek bűvöletében

Gyermekkoromban kosárkötő szerettem volna lenni...végül szociális munkás lettem. Gyerekekkel semmiképp nem akartam dolgozni, így végül 10 éve velük foglalkozom. Elválaszthatatlanok lettünk. Ők vezettek vissza régi álmomhoz, a kézművességhez is. A természetes anyagokba szerettem bele, de a gyapjú nem vonzott... így végül nemezkészítő lettem. Na még csak amolyan "T" betűs, de tanulom, tanulom... 

És szeretem.





Szeretem, mert korlátok nélküli, megismételhetetlen és esetleges.
Ha akarom hófehér, pihe-puha és érintetlen, mint a maszületett bárány ha akarom szúrós, borostás és erős, amolyan férfias, de meseszínű, és meseszerű is lehet, ahogy a kedvem és a szívem diktálja.

Gyakran kérdezik tőlem, mi mindent lehet nemezből készíteni... Én meg azon gondolkozom, hogy vajon mit nem lehet? Hiszen a fejedre teheted, a válladra teríthetet, a lábadra húzhatod, a füledbe aggathatod, ráfekhetsz és ráülhetsz, játszhatsz vele, még lakhatsz is benne, bár nemigen cserélné le mostanság senki a jó kis túlfűtött panelt egy nemezsátorra:-)
A nemezelés sokkal régebbi "tudomány", mint azt sokan sejtenék, de nincs új a Nap alatt. A ma embere is melegre, kényelemre, gondoskodásra vágyik. Én is vágyom erre...

 Ezért nemezelek.