Barbara és a kezes sárkány

 Barbara jó barátságban van a sárkányokkal, szörnyekkel, bestiákkal és egyéb fenevadakkal. Barbara még egy Szörnyhatározót is rajzolt, biztos ami biztos...diplomamunka gyanánt.  És nem is akárhogyan! 

Barbara

Ő ugyanis grafikus, egy meglehetősen tehetséges művész leány. Kedvelem, mert okos, humoros, és annyira emberi!



 Visszatérve a fenevadakhoz, Barbara egy igazi sárkányszelídítő. Azt nem tudom, hogyan csinálja, gondolatátvitellel, csellel, sütivel, vagy következetes szigorral, de tény, hogy a sárkányok a kezéből esznek. Nem semmi.

A sárkány-tyű a szülinapjára készült. Anyukája kért tőlem egy "olyan Barbarás", sárkányos kacsó-melegítőt.
A sárkány félelmetes, tüzes teste körbefut az alkaron, ami kifejezetten előnyös, mert beépített fűtésként üzemelhet.









Egyik kedvenc munkám volt.

Banyalány

Úgy döntött, vége a királylányos habos-babos korszaknak. Szeptemberben iskolába készül, cipőfűzős masnikötésben verhetetlen, ért a palacsintatészta keveréshez és a betűket is kibogarássza már a samponos flakonról. Azt még nem döntötte el végérvényesen, hogy lóidomár, vagy Lili barátnője mellett állatorvos asszisztens lesz-e, de jövőjét tekintve határozott ösvényeket jelölt ki magának. A zeneiskolai felvételire készülve naponta többször végigdalolja az "A part alatt..." című örökzöld mind a 12 versszakát és mellette a "Hallod-e Rozika te..." kezdetűt is szívesen ordítja a biciklin ülve... biztos, ami biztos.  Ezek komoly dolgok. Nem egy királylányhoz valók. A farsang közeledtével homlok ráncolva tanakodott magában, mi lenne a legmegfelelőbb jelmez. Felnőttesnek kell lennie-gondolta, és ha lehet kicsit rémisztőnek. Rajzolt egy listát. 16 ötlet szerepelt rajta, és csak azért nem több, mert anyukája kezdett kicsit feszengeni a közeledő farsangi időpont miatt.




Anyát nem érdemes fölbosszantani, ezért villámgyorsan döntött. Madárijesztő lesz. Vagy inkább robot. Á mégis inkább gülüszemű szörny...esetleg tojás, vagy mindent irányító távirányító. Aztán anya zaklatott sürgetése mellett a banya szerep mellett döntött. Anya kisimult, előkapta a mérőszalagot és visszavonult a műhelyébe.

           

Banyának lenni komoly felelősség. Egy csomó mindent be kell szerezni hozzá. Seprűt, macskát, kalapot, varázserőt, na és el kell sajátítani az összes banya tulajdonságot. Ez utóbbin sokat gondolkozott a kertben sétálgatva föl s alá. Nem szabad túljátszani a szerepet- gondolta. Gonosznak sem szabad lenni, ez egy rendes banya. Olyan, aki jó irányba fordítja el a világ csikorgó kerekét. Talán segíthetne a hóvirágok szirom nyitogatásában, a kertben megforduló madarak és kóbor macskák béketárgyalásában, és talán a délutáni alvás eltörlésében is - az oviban. Ez utóbbinál sejtette, hogy amatőr banyasága még nem kellően felkészült varázserőben, de hátha... 
Anyának is varázsolhatna kicsivel több képességet arra, hogy az ovis kosztot tökéletesen lemásolja otthon, különösen a lencsefőzelék és a paradicsomos káposzta vonatkozásában. Őszintén remélte, hogy anya nem sértődik meg ezen.

A jóságos, de határozott banya karakter kialakítását némi kerti gyakorlatozás követte. Grimaszolás, banyatánc, erőfitogtató, tiszteletet követelő kéz és lábtartások, hitelesnek tűnő, varázslatos mozdulatsorok... Igazán fárasztó egy tevékenység ez, gyenge idegzetűeknek és lustálkodóknak kizárólag orvosi felügyelet mellett ajánlott!

                   

Aztán megpihent. Felröppent egy fára és elégedetten csücsült lábát lógázva Gülü nevű macskájával, és azon törte a fejét, milyen nehéz is a banyák élete. Jövőre, az iskolában inkább indiai lány lesz. Vagy hörcsög. Esetleg virág-automata.

A farsang azóta lezajlott. Igazán remek nap volt, és legalább aznapra sikerült kivarázsolnia a délutáni alvást a csoportszobából. A farkasordító hideget is elűzte, a hóvirágok is kinyíltak, de anyának még mindig nem megy a menza-lencsefőzelék....

Szett-tenger

Amikor ezek a sál-kéztyű-fejpánt-virág szettek elkészültek, áthívtam a nővéremet, hogy készítsünk pár fotót róluk. Meg rólunk. Persze a fotózás röhögésbe torkollott, mert mi vagy panaszkodunk ha együtt vagyunk, vagy röhögünk.  Régen több volt a röhögés, kevesebb a panasz, manapság fordítva. Na nem feltétlenül a gondunk lett több...
...mi lettünk zsémbesebbek. Vagy ki tudja.
Nővéremmel keveset találkozunk, kevesebbet, mint szeretném. Pedig tíz percre lakik tőlünk. 120 éve még közös szobánk volt. Akkoriban még sem volt felhőtlen a kapcsolatunk....

Vigyorgó én...

Ő rendes volt, én rendetlen. Ő szorgalmas, én lusta. Ő imádta a Duran durant, én utáltam. Na hát a tigrismintás répa fazonú kantáros nadrágjáról, -amihez mindig valami elütő színű denevér ujjú pulcsit vett fel-már ne is beszéljünk. 80-as évek. Óriás karika fülbevalók, szagos radír, orosz óra.
 Néha énekeltünk is a tesómmal. Repertoárunkat kórusművekkel kezdtük, ugyanis mindketten énekkarosok voltunk...és direkt hamis kornyikálással zártunk. A cél az volt, hogy minél hátborzongatóbb, és fülsiketítőbb legyen a mű. Elég volt fél hangot csúszni, de azt következetesen és hosszan. Nagyon nehéz szándékosan hamisan énekelni. De mi gyakoroltuk....és röhögtünk, már akkor is...

Vigyorgó ő...

Rita nemezbarát. Ennek örülök, egyrészt mert közösen szerethetünk valamit, másrészt így könnyedén letudhatom az összes ajándékozási mizériát.  Az utóbbi időben amúgy is kezdünk áttérni a saját készítésű meglepetésekre... hogy mire nem jó ez a válságos kor...
Rita mindent hord is, amit tőlem kap. Azt hiszem nem is tudja, milyen jól esik ez nekem.

Visszatérve a sálakra és kiegészítőikre, mind finom selyemre készült, és pihe-puha gyapjúból. A sálakat utólag festettem meg, és a zord időjárást ellensúlyozandó, igazán  szívet-vidító színeket kaptak.

...ó, égi szellemek...

 És igen, leesett végre a hó. Tudom, sokaknak nehézség, másoknak bosszúság ez, de azért én az orrom alatt el-elmorzsolok néha egy diszkrét, elégedett mosolyt... A harminc éves szánkónkat is felavattuk már. Siklik, mint a szél:-)

Kéz-tyű

Kissé kedvtelen vagyok. Vagy kedvetlen? Először is mindenki morcos, a morcosság pedig ragadós. Másodszor -édesanyám lényegre törő szavaival élve- dögrováson voltam vagy két hétig. Na meg az egész család. Undok köhögés, makacs láz, elfúló jajgatás, doki bácsi. Aki szintén morcos. Harmadszor -kérdem én-, hol van idén a tél? Egy hónapja levonszoltuk a családi szánkót a padlásról, azóta is ott álldigál szomorúan, szemrehányóan a sarokban. Pedig ez a szánkó kalandok sokaságát csúszkálta már végig 30 éves pályafutása során...igazán nem ezt a tétlen, rozsdásodó öregkort érdemli.
Nyafogásból ennyi. Töröl, töröl.
Mostanában  úgyis nagy divat a pozitív életszemléletre való törekvés, így optimista megfogalmazásban a korábbiak másként is értelmezhetők: a globális morcosságot idővel derűnek kell követnie... a családi betegség jó alkalom egy kis közös társasjátékozásra két fullasztó köhögési roham között... a tél pedig kinek kell? Kisebb a fűtésszámla, nem kopik a csizma, az autósok nem kapnak agyvérzést a latyaktól, így kevésbé morcosak, ahonnan már csak egy lépés a derű...és vissza is értünk a kör elejére. Ommmmm... Burkoljuk be a világot szeretettel...

És ha már ez egy nemezes blog, nem hagyhatom ki a nemezelés terápiás hatását sem. Igazán jól hat az idegekre, csillapítja a búbánatot és még számtalan kedvező élettani hatása van. Vagy mi a szösz.


A kéz-tyűk nagy része még decemberben született, kissé mániás lendülettel, ez már a nemez-terápia kezdeti szakasza lehetett- így visszagondolva. Ezek a szerzetek csak amolyan csukló- és kézfejmelegítő darabok, hógolyózásra nem alkalmasak. Hogy mi az a hó? A hó amolyan csapadékféle, fehér pihékben száll alá az égből, és jótékonyan belepi a kertünkben fellehető lom-és sitthalmokat. A havazás igen szép jelenség, de nem hiányzik nekünk, sok vele a baj.
Azért se sírok utánad hókomám!





Íme a selyemre nemezelt kéz-tyűk, melyek mindkét oldalukon hordhatók, különböző mintával:

Katáé

                                                                      

Kéz-tyű nász az avaron...

                                                             






                    

Sári kedvence

  

Zsuzsa kedvence:-)

Ira barátnője bitorolja

   

         







                                                  

A kunkori kalap

Három hete történt. Amikor a erdők még aranyban fürödtek. És amikor a reggeli csípős, deres levegőt még elhessegették a pulóverünk alá kéredzkedő, utolsó simogató napsugarak.
Az erdőben jártam, arra akadt dolgom. Széles jó kedvem kerekedett a színpompás látványtól, még a térdig érő avarba is belegázoltam, gondoltam úgysem látja senki.  Van, amit az ember egy bizonyos kor után már szemérmesebben, zavarában jobbra-balra tekintgetve tesz csak meg... a felnőttek világában már csak így megy. Ilyen a pocsolyában ugrálás, a kakaós tejbegríz összekeverés és a friss hó bekebelezés is. Kár. A gondtalan gyermekkor visszasírása után azonban térjünk vissza történetünkre! Erdőben, réteken járva néha különös jelekre leszek figyelmes. Nevezhetnénk furcsa képződményeknek is. Talán tudjátok mire gondolok. Gondosan összehordott kőhalmokra, egy kupacba összegyűjtögetett makkokra, tobozokra és madártollakra vagy az avarba rajzolt apró, sehova sem vezető, kanyargós ösvényekre. Eddig nem gondolkoztam rajta, ki, vagy kik állnak-e titokzatos üzenetek hátterében. Egyáltalán üzenetekről van-e szó, vagy valami más oka lehet ezeknek a már említett képződményeknek?

Ezen a csodás novemberi napon azonban megoldódott a rejtély. Egy különös zöld kalappal kezdődött minden, ami a sárga levéltengeren heverészett hetykén. Szép kis fejfedő volt, elég kicsiny, amolyan gyerekforma méret, és éppen az utamat keresztezte. Körbejártam jobbról, balról és azon tűnődtem, mit keres itt ez a kalap. Se közel, se távol egy teremtett lélek sem volt, csak ez a kunkori kalap, meg én. Engem azonban arra neveltek, hogy ami nem az enyém, ahhoz ne nyúljak, így vissza-vissza pillantgatva a különös fejfedőre tovább ballagtam.












Idővel ismét elmerültem az őszi erdő csodáiban, igyekeztem minél többet elraktározni a látványból és az illatokból. Megszaglásztam a földet, a fákat és egyre jobban dudorodott a zsebem az összegyűjtött kincsektől. Éppen úgy, mint sok-sok éve, most sem tudtam ellenállni egy-egy szép formájú levélnek, vagy lehullott kéregdarabnak, a kalapos, szinte emberforma makkokról és pocakos tobozokról már ne is beszéljünk. A kalapról már rég megfeledkeztem.....amikor...

.... feltekintve az előttem álló fára egy ismerős kunkorra lettem figyelmes. Éppen egy -a fatörzsön lakó- gomba fölött kandikált ki kissé bátortalanul.



Kíváncsiságom végképp felébredt, tudni szerettem volna, ki lakozik a kalap alatt. Tanácstalanul toporogtam, elijeszteni nem szerettem volna, de anélkül, hogy megismerjem a gazdáját, elengedni sem. Addig tépelődtem, amíg egy pislantás alatt tovatűnt a látomás. Odaléptem, de a fa mögött senkit sem találtam.









Folytattam hát az utam de a korábbi erdő bűvölet szertefoszlott, a kalap járt az eszemben. Minden reccsenésre, minden zümmögésre és susogásra felkaptam a fejem, de csak az erdő szokásos neszei voltak ezek: a szél által megsuhintott, hajladozó faágak hangja és az apró állatok molyolása. Készültek a télre.
Talán káprázat volt.

Az erdei ösvényeken kanyarogtam, már a hazafelé utat vettem célba, amikor...

...ismét feltűnt az a bizonyos...
 
A zsebeimben duzzadó gyűjteményhez hasonlóan kincsekkel volt megpakolva... a fák kincseivel.

Ez a kalap játszik velem, gondoltam.

Rövid mérlegelés után úgy döntöttem, cselhez folyamodok. Fittyet hányva az avaron heverő kalapra továbbsétáltam. Talán még fütyörésztem volna is, ha tudnék. De nem tudok. Kellő távolság megtétele után azonban elrejtettem magam egy fatörzs mögé.
Igen nagy fa volt.                            




Azután várakoztam. Nem kellet sokáig bujkálnom. A kalap ismét köddé vált, egyetlen szempillantás alatt...de éreztem, hogy ez a nagy tréfálkozás  nekem szól, hát tovább vártam türelmesen. És milyen jól tettem! Néhány pillanat múlva ugyanis végre megpillantottam őt. Kedves kis alak, kissé riadt, de kíváncsi tekintettel. Azonnal látszott, hogy az erdőhöz tartozik. Érezni lehetett, hogy együtt dobban a szívük.

Szólni nem szólt egy mukkot sem, mégis beavatott az életébe. Hagyta, hogy figyeljem.

Ahogy követtem az útját, lassan rájöttem, miféle szerzet lehet. Talán úgy fogalmazhatnék, hogy ez a kis kunkori kalapos olyan az erdőnek, mint a házmester a háznak. Figyeli, gondozza az erdőt, gondját viseli a gyengébb állatkáknak, segít felkészülni minden élőlénynek a zord téli napokra. Ezért készíti a makk kupacokat, ezért gyűjt meleg odúkhoz való alkatrészészeket, mint amilyenek a puha madártollak.

Csuda kis alak. A legjobban talán azt tetszett nekem, ahogy a fáknak segít levetkezni sárga gúnyájukat, hogy kényelmesen, pőrén készülhessenek a hosszú téli álomra. A kis kalapos erdőmester a fák alá állt, és hatalmas tüsszentéseivel szinte megremegtette a közeli lombokat. Utána kacagva álldogált a levélzáporban  és nagyon elégedettnek látszott.

 Egy darabig még követtem, de idővel éreztem, hogy felesleges vagyok. Ez az ő világa. Itt nincs helye kívülálló kíváncsiskodóknak.
Kicsit szomorúan néztem kacifántos-kalapos, csupa zöld  távolodó alakját. Mégis mosolyogva engedtem útjára, mert ahogy utoljára visszanéztem, még láttam ahogy hajladozva gyűjtögette a szép formájú leveleket és pocakos tobozokat.
Megtapogattam a zsebem...





                                                      
Ha erdőben jártok, és különös kis kupacokat láttok termésekből, kavicsokból, és tüsszentéshez hasonló vakkantásokat hallotok, most már ti is tudjátok kitől ered. Illetve kiktől...mert nincsenek egyedül:-)

                                                                                       

Nyári hajcihő

Hosszú volt a nyár. És meleg. Sőt eseménydús.

Blogom hanyagolásáért egy új extrém sport okolható, mely az elmúlt hetekben szenvedélyemmé vált.
Akarom mondani szenvedésemmé. A sport neve: maratoni festés-mázolás.

Segéderő...

Ismeritek? Olyan, mint a bungee jumping: kétségbeejtő, gyakori adrenalin sokkal jár, és amikor már azt hiszed vége lesz, visszaránt a gumikötél, jelen esetben a nagy lakásfelújítós gonoszkodó valóság.
A kezdeti lelkesedésem úgy 3-4 hét elteltével kezdett apróra zsugorodni. Akkor, amikor a korábban gondosan összepakolt javaink a sok-sok kétségbeejtő keresgélés nyomán egy felismerhetetlen masszává, kaotikus kupacszörnyeteggé változtak. És akkor, amikor láttam, hogy nem haladunk. Nagyon nem.





Pedig szakértelemben nem volt hiány. Ez is olyan, mint a foci, a politika, és a gyereknevelés. Mindenki ért hozzá, mindenki szakértő, mindenki tudja... a szomszéd, a tesó, a papa, a fagyis, de még a gázóraleolvasó is tudja, mit hogyan kellene csinálni... de én tudom, hogy én tudom jól...
Sportsérülésben is szenvedtem. A neurotikus panaszok mellett a fizikai tünetegyüttest  teddy könyöknek neveztem el. Mit szépítsem, a létrán való gebeszkedés kezemben egy festéktől csöpögő teddy-hengerrel már nem úgy megy, mint régen. 
Hogy készen vagyunk-e? Na ez az a téma, amiről nem szeretnék beszélni...
November tájékán visszatérhetünk a kérdésre. És akkor még optimista vagyok.

Azért tartogatott a nyár vidám perceket is. Táboroztattam gyerekeket, csodás dolgokat készítettünk, és jártam Írországban is egy ottani nemezes egyesület jóvoltából. Erről majd később.
Na és a balatoni családi nyaralás is igen jól sikerült, de bikinis habtestünket villantó fotókkal nem borzolnám a kedélyeket.

Panna, a próbababa köszönöm jól van.
Még nyár elején -a festős-mázolós korszakunk előtt- készült egy mellény, amihez Panna asszisztált.

 

A mellény kislányom keresztanyjának nemezelődött. Anikónak. Szívem-lelkem belegyúrtam:-)

Az égig érő fa...

Meglepetésnek szánta neki valaki, így teljes titoktartás mellett tudományos szemmértéket vettem, pontosabb szakkifejezéssel élve, a háromdimenziós tippelős mustra módszerét alkalmaztam.
A sablont e kétséges adatok és méretek alapján szerkesztettem, azután jöhetett a színes gyapjú és a selyemből kivágott, előzetesen megfestett körbefutó minta.  

Alul-fölül  bekéredzkedett még egy kis selyemfodor, egy csinos nemezzsinórból megbolondított gomboláspánt a hozzá illő fémrátétes gombokkal, és már kész is volt a mellény. Panna igen jó szolgálatot tett, sokkal könnyebb volt ráigazítani és formázni a még nedves nemezt, így szűkítő varrásra nem is volt végül szükség.

Ritkán vagyok maradéktalanul elégedett egy-egy munkámmal, de ez a kis mellény -remélem nem veszitek szerénytelenségnek- igazán jól sikerült. Nem mondom, hogy nem találnék benne hibát, de nagyon kellemes viselni és igazán szép felvéve. Ja és a szemmérték is egész jól működött...

Azon gondolkodom most itt a kupi tetején ülve a képeket nézegetve, hogy merre lehetnek vajon a gyapjúim, csipkéim, szappanjaim... (sóhaj ajkat elhagy) de sebaj, új barátaim, a csiszolóvászon, a spakli és a pemzli még visszavárnak.

A tótágast álló fa, a mókus és a szarkamadár

Elmúlt a farsang időszaka, elbúcsúzunk lassan a téltől is. Kislányommal komolyan készültünk a nagy eseményre, az ovis farsangi bálra. Számtalan terv fölmerült Jankában, végül a lovacskától a szivárványtündéren át eljutottunk a tökéletes ötlethez: egy virágzó, tavaszt idéző fácskáig, amin állatok élnek, történetesen egy mókus és egy madár.

Túlzás lenne? Nem hiszem. Nem csak a végeredmény, hanem a közös, tervezgetéssel, álmodozással, alkotással eltöltött idő számít. Sőt, ez számít igazán! Kislányom a kobakjára erősített szarka fészekbe nagy műgonddal válogatta össze a csillogó kincseket, megtervezte a virágokat, kiválasztotta a színeket és rajzolt, színezett, tervezett. Engem pedig vitt magával az ő lendülete. Bevontuk a mamát is, aki hajdanán az én jelmezeimet alkotta meg, most pedig az unokájának varrogatta az apró gyöngyöket és virágokat.

És hogy elégedett volt-e Janka a végeredménnyel? Nagyon. Az óvónénihez intézett szavait idézve: "anyukám erre pazarolta az idejét...hogy én boldog legyek." Azt hiszem a "pazarolni" szó jelentésével még nincs teljesen tisztában, de a lényeget jól érezte:-)


 Mese...

Egy kerek erdő közepében… kezdhetném a mesét. De ez a történet nem az erdő közepében, hanem a szélénél is szélebben kezdődik.

Egy parányi mag a nyugati szél szárnyán, majd egy kismadár csőrében, végül egy hangya hátán hosszú utat tett meg egy távoli világból, hogy aztán a hangya hátáról a földre pottyanva új életet kezdjen. A pici mag a hideg elől földpaplannal takarózott, szomjúságát esővel oltotta, aztán kíváncsiságtól hajtva, vajon mi lehet a föld fölött, szárba szökkent és frissen, zölden nagyot nyújtózott a tavaszi napsütésben. 

A kis hajtás egyre növekedett, évről-évre erősödött és hamarosan egy kedves kis fává cseperedett. Kíváncsisága és tudásszomja nem csökkent az évek alatt, minden arra poroszkáló bogarat, hernyót és a vékonyka ágain megpihenő madárkát alaposan kifaggatott. Minden szavukat megjegyezte, de minél többet tudott, annál több kérdés motoszkált apró levelekkel díszített lombfejében. Azt már tudta, hogy a Nap keleten kel és nyugaton nyugszik, és azt is tudta, hogy a madarak tojásból kelnek ki, tudott a hernyókból átalakuló csodás pillangókról és a felhőkről és az évszakokról, de arra a kérdésre, hogy ő miért más, mint a többi fa, nem kapott választ. Ilyenkor zavartan köszörülték torkukat az erdő állatai, vagy ideges szárnycsapkodásba kezdtek, ki-ki vérmérséklete és testi adottságai szerint. 

Hogy miben különbözött hősünk a többi fától? Csak az kérdezhet ilyen balgaságot, aki még nem látta őt. 

A kicsi fa ugyanis másképp nézett ki, mint amit megszoktunk egy szokványos, jóravaló fától. Neki a lombja és az ágai éltek a föld közelében, és a törzse kapaszkodott az ég felé, mintha tótágast állna. A kicsi fa idővel kezdte magát kényelmetlenül érezni. Az erdőnek a legszélén lakott, és másképp is nézett ki, mint társai, ráadásul a többi fával ellentétben nem a szokványos időjárással, széllel, esővel kapcsolatos dolgok érdekelték, így szép lassan magányosnak kezdte magát érezni. Az erdő nem törődött vele, néha még csúfolták is. 

Egy hideg őszi nap azonban gyökeres változást hozott szomorkás életében. Halk motoszkálást hallott a földre csüngő ágai közül és valami csiklandozni kezdte sárguló leveleit. Egy apró, magányos mókus volt. Menedéket keresett a hideg szél elől és éppen kapóra jött neki a földre boruló lombsátor. A kicsi fa lélegzetvisszafojtva figyelt. Örült a váratlan vendégnek, de elijeszteni nem szerette volna tolakodó kérdésekkel. Szinte biztos volt benne, hogy a mókus amint észreveszi lomja és törzse furcsaságát, azonnal másik menedéket keres. 

De nem így történt. A mókusnak nagyon tetszett a fa, a földre boruló ágakat létrának használta, és a kicsi fa törzsén még egy kényelmes odút is talált. A magasból remek kilátás nyílt a közelben csordogáló patakra és a környék élőlényeire. Egyszerűen pompásnak találta. A kicsi fa pedig repesett a boldogságtól. Ahogy egyre jobban megismerték egymást úgy mélyült el barátságuk.

Hamarosan újabb lakó költözött a kicsi fára. Egy szarkamadár. Kényelmes kis fészket épített az ágak közé, abba gyűjtögette fényes, kényes kincseit. A madár sem volt az a szokványos fajta. Nem bírt ellenállni a csillogásnak, emiatt gyakran került bajba. Nem rosszaságból, nem kapzsiságból gyűjtögette a környék kincseit, csak valami belülről hajtotta nap-nap után. Minden elcsent gyűrűnél, óránál, vagy fényes érménél elhatározta, hogy ez lesz az utolsó, de elhatározásában hamar elgyengült, amikor újabb kincset látott. Ragadós csőre miatt számkivetettnek érezte magát. A becsületes rigók és rendszerető cinegék nem értették őt, és hát mit szépítsem, ferde szemmel tekintettek a szarkára.

Új otthonába félve költözött be, tartott a fa és a mókus megvető gúnyolódásaitól. A jószívű mókus és a tótágast álló kicsi fa azonban nem bántották. Érdeklődve, barátságosan figyelték a szarka röpködését és gyűjtögetését. "Senki sem tökéletes"- mondta egyszer elgondolkodva a kicsi fa és a mókus egyetértően bólogatott. A szarkamadár végre megpihenhetett és nem kellett eltitkolnia becses kincseit, nem kellett rejtegetnie különös életét. Idővel a mókus és a fa barátsága fontosabb lett neki, mint a csillogó díszek, és már csak néha-néha csapott le egy földön heverő pénzdarabra, vagy elvesztett nyakláncra.

Éjkirálynő

Már egy korábbi bejegyzésben említettem, hogy nekem bizony kimaradt a királylányos, hercegnős korszak az életemből. Farsang alkalmával szüleim, talán nem is tudatos környezeti nevelése hatására én almafa, meg tücsök voltam, ja és bohóc és vekker, bár ezeknek nem sok közük van a környezetvédelemhez.

Az élet azonban egyensúlyra törekszik, így az én antikirálylány korszakomat vagy inkább korszaktalanságomat most bőségesen kárpótolja a sors, családunk leánygyermekei személyében. Az idei farsangi kívánságok: éjkirálynő jelmez az unokahúgomnak és szivárványhercegnő, (vagy mi a szösz) a kislányomnak. Ez utóbbinak tulajdonképpen örülök, mert pár héttel ezelőtt még egy teljesen felszerszámozott lovacska szeretett volna lenni, aminek a megvalósításán erősen töprengtem már egy ideje... Persze az ovis farsangig még hátravan két hét, azalatt változhatnak az ötletek.

A 9 éves unokahúgom jelmezénél kicsit aggódtam, mert féltem hogy nem találom el az ízlését, de miután éppen úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna és különleges is volt, meg földig érő is, meg uszályos-szárnyas és kicsit csillogós, ezért nagy megnyugvásomra teljes volt a siker. Az éjkirálynős farsang már lezajlott, de a fotók a rossz megvilágítás miatt nem lettek szépek, így ráhúztam Janka lányomra a jelmezt az új fotók kedvéért. Kissé hosszú volt rá a ruha, így az egyik nagyobb méretű lábosomra állítottam rá, amit nagyon tudományos arckifejezéssel tűrt... és a fazék sem kandikált ki a ruha alól.
Olyan képet azonban, ahol ne kalimpált volna a kezével, vagy a lábával, nem sikerül készítenem... Hiszen ha szárnyai és varázspálcája van az ember gyerekének, azzal kezdeni is kell valamit, nem lehet csak úgy álldigálni..
Ezek az ötévesek már csak ilyenek...

A ruha szalaggyapjúból készült, a lila különböző árnyalataiban, a szárnyak és a mellrészen, valamint a hátsó fűző részen lévő betét egyszerű lilára festett gézből áll. A ruha készítésekor három vékony réteg gyapjút raktam egymásra, azt szerettem volna elérni, hogy legyen tartása, de ne legyen vaskos. A ruha hátulja fűzős, ez egyszerű, de mutatós záródást biztosít. A géz szárnyak a két kéz ujjaira akaszthatók, de leengedve impozáns uszályként működnek.
Kis koronát is nemezeltem a jelmezhez.

Hamarosan nekiállok a szivárvány ruhához is, majd beszámolok róla.