Az első ballagás...

Janka elballagott az oviból.
A többi szülővel szerettük volna valami személyes ajándékkal megköszönni az óvónők munkáját, így -többek közt-  készítettünk három albumot a két óvó néninek és a dadusnak. Az album a ballagó tíz gyerek mindegyikéről rejtett néhány fotót, egy-egy rajzot, melyet ők készítettek és egy "kérdőívet", ahol a gyerekek nyilatkoztak az élet nagy dolgairól...amolyan bölcs gyereknyelven.
Mindegyik albumnak nemezeltem egy könyvborítót és csak remélhetem, hogy annyit forgatják majd a lapokat, hogy az unatkozó, prédára leső molyoknak nem lesz kedvük beléjük költözni.

A borítók készítése közben rengeteg emlék tört fel bennem az elmúlt évekről.
Három éve, amikor Janka az ovira készült, őszintén szólva nagyon izgultam. Na nem attól féltem, hogy nem tud majd helyt állni az óvodai feladatkupacban, cipőfűzőt kötni, vagy megtanulni az étkezés kulturált szabályait... sokkal inkább azon aggódtam, szeretni fogja-e. Hiszen minden gyerkőc életében ez az első kötelező, külső szabályok szerint működő, pedagógiai program mentén, felnőttek által irányított rendszer, hely, tér, nem is tudom mi. Az ovi...

Gyöngyi néninek...

Sokak szerint ez csak játék, de ez nem igaz... Alkalmazkodás, tanulás, szabályok,  konfliktusok, közösség...éééés játék. Lehet éveken keresztül gyomorgörccsel járni óvodába, iskolába, közösségbe, csak nem érdemes. Később csúnyán visszaüthet. Megtapasztaltam, így tudom. A lényeg, nekem nem mindegy, kire bízom a kislányomat. Na nem kívántam, hogy az óvó nénik tökéletesek legyenek...egyre vágytam csupán : szeressék a hivatásukat és ezzel együtt a gyerekeket. Ennyi. 

Zsuzsi néninek...

Szerencsénk volt, mert Zsuzsi néni és Gyöngyi néni személyében két valóban gyerek központú, igazán elhivatott óvónőt sikerült kapnunk, kiegészítve egy energikus, nevetős, de határozott dadussal, Erika nénivel. Nem szeretnék patetikus lenni, de igazán hálás vagyok , amiért biztos, határozott, szerető, gondoskodó kezekben tudhattam kislányomat.   

Erika néninek...

Nem volt felhőtlen az elmúlt három év, Janka szerintem felkerülhetne a "reggeli pityergők" rekord listájára, a délutáni alvás rémével sem sikerült megbirkózni...és voltak megoldhatatlannak tűnő helyzetek, amikor az óvó nénikkel együtt tanácstalanul vonogattuk a szemöldökünket, mert nem sikerült megérteni Janka bonyolult érzéseit, kesze-kusza gyerek-gondolatait. 
De nem az óvónők elszántságán múlott a dolog... Talán nem is mindig lehet és kell beférkőzni a gyerekek belső világába. 

Végül...hogy szerette-e Janka az ovit? 

Igen. Pár napja, amikor szóba került, hogy itt a nyári szünet és soha többé nem megy oviba...sírva fakadt. Igazi megrendüléssel, igazi szomorúsággal, igazi könnyeket hullajtva vette tudomásul a tényt. Most szembesült vele, hogy lezárult valami. Mert leszámítva a kötelező alvást és egy-két nemszeretem történést, csudajó dolgok zajlottak ám az oviban. 

Amikor délutánonként érte mentem, soha nem a "ments ki engem erről a szörnyű helyről" ábrázat ült az arcán, hanem tele volt titokkal, élménnyel, izgalommal, tervvel és nyoma sem volt a reggeli szomorkodásnak.



Ennyi. Vége. Köszönet az óvó néniknek!
Jöhet az oskola...