A tótágast álló fa, a mókus és a szarkamadár

Elmúlt a farsang időszaka, elbúcsúzunk lassan a téltől is. Kislányommal komolyan készültünk a nagy eseményre, az ovis farsangi bálra. Számtalan terv fölmerült Jankában, végül a lovacskától a szivárványtündéren át eljutottunk a tökéletes ötlethez: egy virágzó, tavaszt idéző fácskáig, amin állatok élnek, történetesen egy mókus és egy madár.

Túlzás lenne? Nem hiszem. Nem csak a végeredmény, hanem a közös, tervezgetéssel, álmodozással, alkotással eltöltött idő számít. Sőt, ez számít igazán! Kislányom a kobakjára erősített szarka fészekbe nagy műgonddal válogatta össze a csillogó kincseket, megtervezte a virágokat, kiválasztotta a színeket és rajzolt, színezett, tervezett. Engem pedig vitt magával az ő lendülete. Bevontuk a mamát is, aki hajdanán az én jelmezeimet alkotta meg, most pedig az unokájának varrogatta az apró gyöngyöket és virágokat.

És hogy elégedett volt-e Janka a végeredménnyel? Nagyon. Az óvónénihez intézett szavait idézve: "anyukám erre pazarolta az idejét...hogy én boldog legyek." Azt hiszem a "pazarolni" szó jelentésével még nincs teljesen tisztában, de a lényeget jól érezte:-)


 Mese...

Egy kerek erdő közepében… kezdhetném a mesét. De ez a történet nem az erdő közepében, hanem a szélénél is szélebben kezdődik.

Egy parányi mag a nyugati szél szárnyán, majd egy kismadár csőrében, végül egy hangya hátán hosszú utat tett meg egy távoli világból, hogy aztán a hangya hátáról a földre pottyanva új életet kezdjen. A pici mag a hideg elől földpaplannal takarózott, szomjúságát esővel oltotta, aztán kíváncsiságtól hajtva, vajon mi lehet a föld fölött, szárba szökkent és frissen, zölden nagyot nyújtózott a tavaszi napsütésben. 

A kis hajtás egyre növekedett, évről-évre erősödött és hamarosan egy kedves kis fává cseperedett. Kíváncsisága és tudásszomja nem csökkent az évek alatt, minden arra poroszkáló bogarat, hernyót és a vékonyka ágain megpihenő madárkát alaposan kifaggatott. Minden szavukat megjegyezte, de minél többet tudott, annál több kérdés motoszkált apró levelekkel díszített lombfejében. Azt már tudta, hogy a Nap keleten kel és nyugaton nyugszik, és azt is tudta, hogy a madarak tojásból kelnek ki, tudott a hernyókból átalakuló csodás pillangókról és a felhőkről és az évszakokról, de arra a kérdésre, hogy ő miért más, mint a többi fa, nem kapott választ. Ilyenkor zavartan köszörülték torkukat az erdő állatai, vagy ideges szárnycsapkodásba kezdtek, ki-ki vérmérséklete és testi adottságai szerint. 

Hogy miben különbözött hősünk a többi fától? Csak az kérdezhet ilyen balgaságot, aki még nem látta őt. 

A kicsi fa ugyanis másképp nézett ki, mint amit megszoktunk egy szokványos, jóravaló fától. Neki a lombja és az ágai éltek a föld közelében, és a törzse kapaszkodott az ég felé, mintha tótágast állna. A kicsi fa idővel kezdte magát kényelmetlenül érezni. Az erdőnek a legszélén lakott, és másképp is nézett ki, mint társai, ráadásul a többi fával ellentétben nem a szokványos időjárással, széllel, esővel kapcsolatos dolgok érdekelték, így szép lassan magányosnak kezdte magát érezni. Az erdő nem törődött vele, néha még csúfolták is. 

Egy hideg őszi nap azonban gyökeres változást hozott szomorkás életében. Halk motoszkálást hallott a földre csüngő ágai közül és valami csiklandozni kezdte sárguló leveleit. Egy apró, magányos mókus volt. Menedéket keresett a hideg szél elől és éppen kapóra jött neki a földre boruló lombsátor. A kicsi fa lélegzetvisszafojtva figyelt. Örült a váratlan vendégnek, de elijeszteni nem szerette volna tolakodó kérdésekkel. Szinte biztos volt benne, hogy a mókus amint észreveszi lomja és törzse furcsaságát, azonnal másik menedéket keres. 

De nem így történt. A mókusnak nagyon tetszett a fa, a földre boruló ágakat létrának használta, és a kicsi fa törzsén még egy kényelmes odút is talált. A magasból remek kilátás nyílt a közelben csordogáló patakra és a környék élőlényeire. Egyszerűen pompásnak találta. A kicsi fa pedig repesett a boldogságtól. Ahogy egyre jobban megismerték egymást úgy mélyült el barátságuk.

Hamarosan újabb lakó költözött a kicsi fára. Egy szarkamadár. Kényelmes kis fészket épített az ágak közé, abba gyűjtögette fényes, kényes kincseit. A madár sem volt az a szokványos fajta. Nem bírt ellenállni a csillogásnak, emiatt gyakran került bajba. Nem rosszaságból, nem kapzsiságból gyűjtögette a környék kincseit, csak valami belülről hajtotta nap-nap után. Minden elcsent gyűrűnél, óránál, vagy fényes érménél elhatározta, hogy ez lesz az utolsó, de elhatározásában hamar elgyengült, amikor újabb kincset látott. Ragadós csőre miatt számkivetettnek érezte magát. A becsületes rigók és rendszerető cinegék nem értették őt, és hát mit szépítsem, ferde szemmel tekintettek a szarkára.

Új otthonába félve költözött be, tartott a fa és a mókus megvető gúnyolódásaitól. A jószívű mókus és a tótágast álló kicsi fa azonban nem bántották. Érdeklődve, barátságosan figyelték a szarka röpködését és gyűjtögetését. "Senki sem tökéletes"- mondta egyszer elgondolkodva a kicsi fa és a mókus egyetértően bólogatott. A szarkamadár végre megpihenhetett és nem kellett eltitkolnia becses kincseit, nem kellett rejtegetnie különös életét. Idővel a mókus és a fa barátsága fontosabb lett neki, mint a csillogó díszek, és már csak néha-néha csapott le egy földön heverő pénzdarabra, vagy elvesztett nyakláncra.