A varázsmellény

Hol volt, hol nem volt, a Duna parton túl, a dimbes-dombos  homokbuckákon is túl, még a vasúti átjárón is túl volt egyszer egy kislány. Öt éves forma lehetett, amolyan cserfes, kotnyeles, mosolygós szemű és szeleburdi lányka. Minden érdekelte a világon, annyi, de annyi kérdéssel bombázta a felnőtteket, hogy azok még pislogni is elfelejtettek közben. Hát ennek a kislánynak egyik reggel az a remek gondolata támadt, hogy megtanul repülni. A nagypapája is repülőgépekkel foglalkozott, meg a dédnagypapája is repülőgépekkel foglalkozott és madarak is laktak a kertjükben, -nevezetesen rigók, szarkák, cinegék és rozsdafarkúak-, így pontosan tudta, hogy szárnyak nélkül nem lehet repülni. De ez a kislányt egy csöppet sem zavarta. Minden reggel, minden este, és minden pillanatban, amikor eszébe jutott, gyakorolt egy kicsit. Ilyenkor széttárta karjait, csücsörített, behunyta a szemét és sebesen csapkodva elrugaszkodott a földről.... Merészebb pillanataiban a sámliról. De aztán visszahuppant. Mindig visszahuppant. A lepottyanás egy darabig nem szegte kedvét, de sok-sok hét múltán kezdett az az érzés motoszkálni benne, hogy nem ő lesz az első repülő kislány a világon. Egy kicsit elszomorodott ezen, de éppen csak egy kósza gondolat erejéig.

Egyik reggel azonban talált valamit az ágyán. Egy piros mellényt. Nem mondta neki senki, és nem is hallotta senkitől, de ő azonnal tudta, hogy ez egy varázsmellény. Egyszerűen érezte és kész. Gyorsan belebújt és olyan könnyű lett, olyan légies, hogy szinte kapaszkodnia kellett el ne szálljon.

Gyorsan kiszaladt a kertbe, ahol a januári zimankó helyett hétágra sütött a Nap és a széljárás is éppen repüléshez kedvezett. A kislány azonban nem akart újra csalódni. Úgy gondolta biztosra megy. Gyakorlás, figyelem, tudomány és némi varázslat nem árthat- gondolta, és komoly előkészületeket tett a nagy repüléshez. Alig várta, hogy megpillanthassa házikójuk vörös cserepes tetejét és, hogy versenyt szállhasson a szemtelen verebekkel. Már előre dörzsölgette apró kezeit.

A kislány úgy gondolta, kellene egy kis üzemanyag. A repülőket a kerozin hajtja, a madarakat pedig a napfény, ezt minden ötéves kislány tudja. Hosszas gondolkodás után az utóbbi mellett döntött, így lefeküdt a fűbe, arcát a Nap felé fordította és várt. Érezte a finom, csiklandozó meleget, és lesütött szempillái mögött a simogató fényességet. Aztán hirtelen eszébe jutottak anyukája szavai, miszerint hideg van még a földön heverészéshez, így fürgén fölpattant és fekete lakkcipőjében, piros mellényében, álldogálva folytatta a napfény tankolást. Még a kezeit is széttárta, biztos, ami biztos. Amikor úgy érezte, több napfény már nem fér belé, csordultig van napsugárral, eszébe jutott, hogy egy kis varázslással, bűvészkedéssel még biztosabban mehetne a hőn áhított repülés. Ujjait varázsló pozícióba állította, és feszült arccal, mély átéléssel belekezdett az ilyenkor szokásos és hatásos hókuszpókuszba, csiribí-csiribába és abrakadabrába.

Mindennel elkészült, már csak a nagy ugrás volt hátra. Keresett egy magaslatot, és nekifutott... Már futás közben érezte, milyen könnyedén emelkednek lakkcipős lábai. Biztos volt benne, minden csontjában, minden apró sejtjében érezte, hogy a mellény, a napfény és az abrakadabra segítségével végre felszállhat az égbe. Az elrugaszkodás remekül sikerült és a kislány soha nem észlelt ilyen könnyedséget széttárt karjaiban, ilyen örömöt nagyokat dobbanó szívében.

                                          

Hogy milyen magasra szállt a kislány? Hogy sikerült-e kergetőznie a verebekkel, és hogy látta-e a házak tetejét, azt nem tudni pontosan, de amikor anyukája behívta, hogy rakjon rendet a szobájában, jó ideig nem akadt kislánya nyomára.

Eltitkolt interjú Barbival 2010-ből

A meteorológiai előrejelzés kivételesen nem tévedett, amikor viharos erejű szelet jósolt. Valóban viharos erejű szél süvített szinte egész nap. Halk, elfúló hang ütötte meg a fülem, de eleinte a szélnek tulajdonítottam, amint a teregetőn kinnfelejtett és emiatt újabb mosásra kárhoztatott paplanhuzatokat reptette szerte-szét és szana. A hang azonban kitartó volt és egyre kevésbé hasonlított a vergődő huzatokéhoz. Az ajtó felől jött és meglehetősen idegesítővé vált. Kinyitottam. Mármint az ajtót. 2010-ben az ember már semmin nem csodálkozik. Azon sem, ha egy barbi áll az ajtónk előtt. Én mégis elámultam. Barbi ugyanis óriás volt, de éppen azokkal - hogyis mondjam, hogy senkit ne bántsak meg- az anatómiailag nem indokokolt arányokkal, melyeket apróbb társainál is tapasztalhatunk. Ráadásul csak állni volt képes.

- Barbie vagyok, „e”-vel a végén. – rebegte

- Én pedig Bea, „e”vel a közepén. – válaszoltam.

Ez erős lökést adott további tartalmas társalgásunkhoz.

-Fázol?- kérdeztem kissé már elkopott szociális érzékenységemmel.

-Fázom. – sóhajtotta.

-Adjak egy kötött babapulóvert?

-Nem lehetne valami csinosabbat? Tudod, a név kötelez: Barbie, „e”-vel a végén. És eközben műszájfényét igazgatta.

-Éppen van nálam egy selyem-nemez sál, de ha meglátják rajtad nemezes barátaim, talán kitagadnak. De legalábbis szentségtörésnek tartják majd - aggodalmaskodtam.

-Én is tudom milyen magányosnak, kitaszítottnak lenni. Engem senki se szeret. -Válaszolta.

-Vajon miért?- kérdeztem

Barbie fogas

-Mert túl szép vagyok, hogy igaz legyek.

Meg szerény is gondoltam, de valahogy mégis megsajnáltam, mert tényleg vacogott, tényleg senki sem szerette és tervezői spórolása miatt folyton álldogálnia kellett, mert úgy gondolták, hogy az ülés nem áll jól neki… Ezelőtt még nem láttam olyan játékbabát, amit ne lehetett volna leültetni. Persze gyerekkoromban még a csokimikulás is csokiból volt, nem tejbevonómassza ízű izéből. Régi szép idők. Ülni tudó babák, csoki ízű csokik… A múltkor a közértben a vaj ízű margarin(!) verte ki nálam a biztosítékot… Visszatérve Barbie-ra (e-vel a végén), mesélt még sanyarú sorsáról, arról hogy mérete miatt játszani nem lehet vele (86 cm magas), merev lábai miatt öltöztetni sem lehet, fésülni meg azért nem mert hátul mérsékelten kopasz, mondván, az a kirakatban úgy sem látszik. Tulajdonképpen semmire sem jó.

- Hát rendben, felveheted kicsit a sálat, elég nagy vagy már hozzá- mondtam nagylelkűen.

És Barbie nem fázott többé és boldog volt. Végre lett értelme létezésének, hasznos tagja lehetett műanyag, önmagából kifordult világunknak: sáltartó Barbie fogas.

- És színben éppen passzol a sminkemhez- kiáltotta boldogan.

Kitámasztottam egy fához (ülni úgy sem tud) és ő boldogan pózolt.

De ezt nem teszem föl a blogra - mondtam, mert túl sokat kellene utána magyarázkodnom. Úgy éreztem elfogadta ezt a helyzetet. Többet nem igen beszélgettünk, mert nagyjából kiveséztük az összes közös témánkat.

Pssszt…sziasztok, Barbie vagyok! Titokban mégis felteszem magam Bea blogjára, mert szerintem megérdemlem. Világbéke!



Másik sál, ami nem megy Barbie sminkjéhez, de azért szép...



Túl az ünnepeken...

Már mindenki javában az újévet tervezgeti, készül a remélhetőleg jobb, szebb, derűsebb 2011-es esztendőre, én meg éppen csak túl vagyok az óév utáni kötelező regenerálódáson. Hát mi tagadás, kicsit későn érő és lassan reagáló típus vagyok. A Karácsony nagyszerű volt. Azt hiszem. Na persze nem olyan, mint a csilli-villi amerikai filmekben, ahol a mennyezetig érő dúsan és tökéletesen feldíszített karácsonyfa tövében, az elegánsan megterített és roskadásig megpakolt szupermenük társaságában, rénszarvasos pulóverben, boldog, széles mosollyal ölelgetik egymást a makulátlan külsejű emberek, olykor elmorzsolva egy maghatottságtól legördülő könnycseppet szemük sarkában. A mi Karácsonyunk sem nem volt tökéletes, sem nem volt makulátlan. Inkább kicsit suta, rohanós, és esetlen. Pedig idén is, mint minden évben magabiztosan futottam neki ennek a csodálatos, szívet melengető ünnepnek. Felkötöttem magamra egy képzeletbeli szemellenzőt, hogy mindig szem előtt tudjam tartani az ünnep valódi értékeit, üzenetét, és jelentőségét és szigorúan megfogadtam, hogy nem hagyom magam bedarálni. Nem hagyom, hogy a média, az üzletek és a szomszédasszonyok valamiféle kényszerű elvárás felé sodorjanak és nem hagyom, hogy bárminek és bárkinek kötelezően meg kelljen felelnem. Nnnna...ezt jól kigondoltam. Aztán ahogy közeledett az ünnep, a szemellenzőt és a magabiztosságot valahol útközben elhagytam és azon vettem észre magam, hogy már megint -mint minden évben- kétségbeesve, kapkodva szaladgálok mindenféle elvégzendő, megvásárolandó listákat tartalmazó cetlikkel.



Hol van már a tavalyi hó...

 Összefolynak már a napok, de emlékszem arra a pillanatra, amikor Karácsony első estéjén fáradtan, meggyötörten üldögéltem a tökéletlen karácsonyfa, tökéletlen menü és tökéletlen ajándékok romjainál ás azon gondolkodtam, hol rontottam el már megint? Egyáltalán elrontottam-e valamit. Tűnődtem, tűnődtem, aztán, talán a karácsonyfaizzók pislákoló fénye miatt, világosság gyúlt zaklatott kis fejemben. Dehogy rontottam el! A mi családunk valószínűleg ilyen. Rénszarvasos pulóverünk sincs, meg 12 személyes antik porcelán étkészletünk sincs, meg tervezésben, logisztikában és lebonyolításban sem vagyunk tökéletesek, de ünnepelni azért még tudunk. És hát egyszerű tulajdonképpen a képlet. Csak szem előtt kell tartanunk, miről szól ez az ünnep. Születésről, szeretetről, megnyugvásról. De mintha már ezt végiggondoltam volna egy párszor...olyan ismerős! Akad azért néhány mérési módszer, ami segít tisztán látni ünneplésünk sikerét. A szobában fellelhető egy főre jutó mosolyok, ölelések száma, és a kiskorúak szemében gyúló csillogás fényességének ereje iránymutató lehet. Abból pedig akadt bőven. De azért jövőre megpróbálom újra. Hátha nem hagyom el a szemellenzőmet.

Karácsonyra készülvén számtalan dolgot nemezeltem. Családomnak, barátaimnak, meg a barátaim, ismerőseim barátainak meg azoknak a barátainak. És bár lehet, hogy a Karácsonyunk kicsit zaklatott volt, de nemezelni akkor is jó! Vagy éppen azért jó, mert sokminden más olyan zavaros?
Azt szeretem a nemezelésben, hogy minden tárgy mögött egy történet lapul, aminek a szereplői olyan emberek, akik szeretik egymást. Még soha nem kértek tőlem nemezt kényszerűségből, utálatból vagy kötelességtudatból, mindig gondos, szerető elképzelésekkel keresnek meg.
Idén sokan, sokfélét kértek tőlem, mindegyiket szerettem, mindegyiket másért. Nem tudom most mindet felidézni, de remélem, hogy a megajándékozottaknak legalább annyi örömet szereznek ezek a tárgyak, mint nekem készítésük során.



Dóri, a takaró meg én

 Az egyik ilyen karácsonyi kérés egy  ágymögévaló volt. Melegséget, erőt és meséket rejtő darab ez, amit Orsinak és családjának készítettem. Segítségem is volt a leendő tanítónéni, Dóri személyében. Rengeteget dolgoztunk a türkmén mintás takaróval, sokat beszélgettünk, még többet kacarásztunk, időnként jól elfáradtunk, de minden pillanatát élveztük. Nagy munka egy ilyen takaró elkészítése, de mindig találtunk valakit, aki besegített a minta kirakásában, vagy a nemez begyúrásában... A türkmén nemezek titokzatosak, mindig rejtenek magukban valamilyen történetet, ami éppen olyan, mint egy vers...mást mond az alkotójának, és mást annak, aki "elolvassa", megérinti, elmerül benne. Dórinak a teremtéstörténetet idézte meg a takaró, az újdonsült gazdájának megint mást...

Mennyei mamusz egy menynek

Egy pár mamusz is született Karácsony előtt, amit Mariann kért távol élő fia, fiatal feleségének. Akadnak olyan szomorú sorsú szavaink, amelyek talán nem ok nélkül, de legtöbbször méltatlanul negatív hangulatot árasztanak magukból, goromba viccek tárgyát képezik... Ilyen szavunk az "anyós" is. Pedig ebben a mamuszban egy anyós figyelmessége, szeretete és gondoskodása bújik meg, ami valljuk be, szívet melengető gondolat. Ez az anyós nem olyan anyós:-) Nem botmixerrel, vagy egy "Útmutató kétbalkezes háziasszonyoknak " című könyvvel, hanem egy meleg, puha, lábakat átölelő, a megfázástól óvó mamusszal lepte meg menyét. És ő sem olyan menyét...



Nővéremnek sálat nemezeltem. A zokni, sál, sapka, klasszikus, és hát nézzünk szembe a tényekkel, unalmas ajándék. De nem az, ha magam készítem. És az én drága nővérem örült is neki rendesen! És én is a tőle kapott mustársárga politúros postaládának. Most aztán nem hullanak majd bele a csekkek és felszólító levelek abba a fránya sárba:-)

Jónéhány szütyőt, tartót, tokot is kértek tőlem, de a nagy munkában elfelejtettem lefotózni a műveket. Ez a két csíkos példány lett csak megörökítve. Ira lepte meg velük barátait.

  


Ennyit tudtam mindössze megörökíteni az ünnepek előtti nemezeimből, de jó érzés, hogy valahol valakinek a zsebében, táskájában, otthonában ott lapulnak ezek a kincsek.

Mindenkinek boldog, nyugodt, szeretetteli Újévet kívánok!