Eltitkolt interjú Barbival 2010-ből

A meteorológiai előrejelzés kivételesen nem tévedett, amikor viharos erejű szelet jósolt. Valóban viharos erejű szél süvített szinte egész nap. Halk, elfúló hang ütötte meg a fülem, de eleinte a szélnek tulajdonítottam, amint a teregetőn kinnfelejtett és emiatt újabb mosásra kárhoztatott paplanhuzatokat reptette szerte-szét és szana. A hang azonban kitartó volt és egyre kevésbé hasonlított a vergődő huzatokéhoz. Az ajtó felől jött és meglehetősen idegesítővé vált. Kinyitottam. Mármint az ajtót. 2010-ben az ember már semmin nem csodálkozik. Azon sem, ha egy barbi áll az ajtónk előtt. Én mégis elámultam. Barbi ugyanis óriás volt, de éppen azokkal - hogyis mondjam, hogy senkit ne bántsak meg- az anatómiailag nem indokokolt arányokkal, melyeket apróbb társainál is tapasztalhatunk. Ráadásul csak állni volt képes.

- Barbie vagyok, „e”-vel a végén. – rebegte

- Én pedig Bea, „e”vel a közepén. – válaszoltam.

Ez erős lökést adott további tartalmas társalgásunkhoz.

-Fázol?- kérdeztem kissé már elkopott szociális érzékenységemmel.

-Fázom. – sóhajtotta.

-Adjak egy kötött babapulóvert?

-Nem lehetne valami csinosabbat? Tudod, a név kötelez: Barbie, „e”-vel a végén. És eközben műszájfényét igazgatta.

-Éppen van nálam egy selyem-nemez sál, de ha meglátják rajtad nemezes barátaim, talán kitagadnak. De legalábbis szentségtörésnek tartják majd - aggodalmaskodtam.

-Én is tudom milyen magányosnak, kitaszítottnak lenni. Engem senki se szeret. -Válaszolta.

-Vajon miért?- kérdeztem

Barbie fogas

-Mert túl szép vagyok, hogy igaz legyek.

Meg szerény is gondoltam, de valahogy mégis megsajnáltam, mert tényleg vacogott, tényleg senki sem szerette és tervezői spórolása miatt folyton álldogálnia kellett, mert úgy gondolták, hogy az ülés nem áll jól neki… Ezelőtt még nem láttam olyan játékbabát, amit ne lehetett volna leültetni. Persze gyerekkoromban még a csokimikulás is csokiból volt, nem tejbevonómassza ízű izéből. Régi szép idők. Ülni tudó babák, csoki ízű csokik… A múltkor a közértben a vaj ízű margarin(!) verte ki nálam a biztosítékot… Visszatérve Barbie-ra (e-vel a végén), mesélt még sanyarú sorsáról, arról hogy mérete miatt játszani nem lehet vele (86 cm magas), merev lábai miatt öltöztetni sem lehet, fésülni meg azért nem mert hátul mérsékelten kopasz, mondván, az a kirakatban úgy sem látszik. Tulajdonképpen semmire sem jó.

- Hát rendben, felveheted kicsit a sálat, elég nagy vagy már hozzá- mondtam nagylelkűen.

És Barbie nem fázott többé és boldog volt. Végre lett értelme létezésének, hasznos tagja lehetett műanyag, önmagából kifordult világunknak: sáltartó Barbie fogas.

- És színben éppen passzol a sminkemhez- kiáltotta boldogan.

Kitámasztottam egy fához (ülni úgy sem tud) és ő boldogan pózolt.

De ezt nem teszem föl a blogra - mondtam, mert túl sokat kellene utána magyarázkodnom. Úgy éreztem elfogadta ezt a helyzetet. Többet nem igen beszélgettünk, mert nagyjából kiveséztük az összes közös témánkat.

Pssszt…sziasztok, Barbie vagyok! Titokban mégis felteszem magam Bea blogjára, mert szerintem megérdemlem. Világbéke!



Másik sál, ami nem megy Barbie sminkjéhez, de azért szép...