A varázsmellény

Hol volt, hol nem volt, a Duna parton túl, a dimbes-dombos  homokbuckákon is túl, még a vasúti átjárón is túl volt egyszer egy kislány. Öt éves forma lehetett, amolyan cserfes, kotnyeles, mosolygós szemű és szeleburdi lányka. Minden érdekelte a világon, annyi, de annyi kérdéssel bombázta a felnőtteket, hogy azok még pislogni is elfelejtettek közben. Hát ennek a kislánynak egyik reggel az a remek gondolata támadt, hogy megtanul repülni. A nagypapája is repülőgépekkel foglalkozott, meg a dédnagypapája is repülőgépekkel foglalkozott és madarak is laktak a kertjükben, -nevezetesen rigók, szarkák, cinegék és rozsdafarkúak-, így pontosan tudta, hogy szárnyak nélkül nem lehet repülni. De ez a kislányt egy csöppet sem zavarta. Minden reggel, minden este, és minden pillanatban, amikor eszébe jutott, gyakorolt egy kicsit. Ilyenkor széttárta karjait, csücsörített, behunyta a szemét és sebesen csapkodva elrugaszkodott a földről.... Merészebb pillanataiban a sámliról. De aztán visszahuppant. Mindig visszahuppant. A lepottyanás egy darabig nem szegte kedvét, de sok-sok hét múltán kezdett az az érzés motoszkálni benne, hogy nem ő lesz az első repülő kislány a világon. Egy kicsit elszomorodott ezen, de éppen csak egy kósza gondolat erejéig.

Egyik reggel azonban talált valamit az ágyán. Egy piros mellényt. Nem mondta neki senki, és nem is hallotta senkitől, de ő azonnal tudta, hogy ez egy varázsmellény. Egyszerűen érezte és kész. Gyorsan belebújt és olyan könnyű lett, olyan légies, hogy szinte kapaszkodnia kellett el ne szálljon.

Gyorsan kiszaladt a kertbe, ahol a januári zimankó helyett hétágra sütött a Nap és a széljárás is éppen repüléshez kedvezett. A kislány azonban nem akart újra csalódni. Úgy gondolta biztosra megy. Gyakorlás, figyelem, tudomány és némi varázslat nem árthat- gondolta, és komoly előkészületeket tett a nagy repüléshez. Alig várta, hogy megpillanthassa házikójuk vörös cserepes tetejét és, hogy versenyt szállhasson a szemtelen verebekkel. Már előre dörzsölgette apró kezeit.

A kislány úgy gondolta, kellene egy kis üzemanyag. A repülőket a kerozin hajtja, a madarakat pedig a napfény, ezt minden ötéves kislány tudja. Hosszas gondolkodás után az utóbbi mellett döntött, így lefeküdt a fűbe, arcát a Nap felé fordította és várt. Érezte a finom, csiklandozó meleget, és lesütött szempillái mögött a simogató fényességet. Aztán hirtelen eszébe jutottak anyukája szavai, miszerint hideg van még a földön heverészéshez, így fürgén fölpattant és fekete lakkcipőjében, piros mellényében, álldogálva folytatta a napfény tankolást. Még a kezeit is széttárta, biztos, ami biztos. Amikor úgy érezte, több napfény már nem fér belé, csordultig van napsugárral, eszébe jutott, hogy egy kis varázslással, bűvészkedéssel még biztosabban mehetne a hőn áhított repülés. Ujjait varázsló pozícióba állította, és feszült arccal, mély átéléssel belekezdett az ilyenkor szokásos és hatásos hókuszpókuszba, csiribí-csiribába és abrakadabrába.

Mindennel elkészült, már csak a nagy ugrás volt hátra. Keresett egy magaslatot, és nekifutott... Már futás közben érezte, milyen könnyedén emelkednek lakkcipős lábai. Biztos volt benne, minden csontjában, minden apró sejtjében érezte, hogy a mellény, a napfény és az abrakadabra segítségével végre felszállhat az égbe. Az elrugaszkodás remekül sikerült és a kislány soha nem észlelt ilyen könnyedséget széttárt karjaiban, ilyen örömöt nagyokat dobbanó szívében.

                                          

Hogy milyen magasra szállt a kislány? Hogy sikerült-e kergetőznie a verebekkel, és hogy látta-e a házak tetejét, azt nem tudni pontosan, de amikor anyukája behívta, hogy rakjon rendet a szobájában, jó ideig nem akadt kislánya nyomára.