A kunkori kalap

Három hete történt. Amikor a erdők még aranyban fürödtek. És amikor a reggeli csípős, deres levegőt még elhessegették a pulóverünk alá kéredzkedő, utolsó simogató napsugarak.
Az erdőben jártam, arra akadt dolgom. Széles jó kedvem kerekedett a színpompás látványtól, még a térdig érő avarba is belegázoltam, gondoltam úgysem látja senki.  Van, amit az ember egy bizonyos kor után már szemérmesebben, zavarában jobbra-balra tekintgetve tesz csak meg... a felnőttek világában már csak így megy. Ilyen a pocsolyában ugrálás, a kakaós tejbegríz összekeverés és a friss hó bekebelezés is. Kár. A gondtalan gyermekkor visszasírása után azonban térjünk vissza történetünkre! Erdőben, réteken járva néha különös jelekre leszek figyelmes. Nevezhetnénk furcsa képződményeknek is. Talán tudjátok mire gondolok. Gondosan összehordott kőhalmokra, egy kupacba összegyűjtögetett makkokra, tobozokra és madártollakra vagy az avarba rajzolt apró, sehova sem vezető, kanyargós ösvényekre. Eddig nem gondolkoztam rajta, ki, vagy kik állnak-e titokzatos üzenetek hátterében. Egyáltalán üzenetekről van-e szó, vagy valami más oka lehet ezeknek a már említett képződményeknek?

Ezen a csodás novemberi napon azonban megoldódott a rejtély. Egy különös zöld kalappal kezdődött minden, ami a sárga levéltengeren heverészett hetykén. Szép kis fejfedő volt, elég kicsiny, amolyan gyerekforma méret, és éppen az utamat keresztezte. Körbejártam jobbról, balról és azon tűnődtem, mit keres itt ez a kalap. Se közel, se távol egy teremtett lélek sem volt, csak ez a kunkori kalap, meg én. Engem azonban arra neveltek, hogy ami nem az enyém, ahhoz ne nyúljak, így vissza-vissza pillantgatva a különös fejfedőre tovább ballagtam.












Idővel ismét elmerültem az őszi erdő csodáiban, igyekeztem minél többet elraktározni a látványból és az illatokból. Megszaglásztam a földet, a fákat és egyre jobban dudorodott a zsebem az összegyűjtött kincsektől. Éppen úgy, mint sok-sok éve, most sem tudtam ellenállni egy-egy szép formájú levélnek, vagy lehullott kéregdarabnak, a kalapos, szinte emberforma makkokról és pocakos tobozokról már ne is beszéljünk. A kalapról már rég megfeledkeztem.....amikor...

.... feltekintve az előttem álló fára egy ismerős kunkorra lettem figyelmes. Éppen egy -a fatörzsön lakó- gomba fölött kandikált ki kissé bátortalanul.



Kíváncsiságom végképp felébredt, tudni szerettem volna, ki lakozik a kalap alatt. Tanácstalanul toporogtam, elijeszteni nem szerettem volna, de anélkül, hogy megismerjem a gazdáját, elengedni sem. Addig tépelődtem, amíg egy pislantás alatt tovatűnt a látomás. Odaléptem, de a fa mögött senkit sem találtam.









Folytattam hát az utam de a korábbi erdő bűvölet szertefoszlott, a kalap járt az eszemben. Minden reccsenésre, minden zümmögésre és susogásra felkaptam a fejem, de csak az erdő szokásos neszei voltak ezek: a szél által megsuhintott, hajladozó faágak hangja és az apró állatok molyolása. Készültek a télre.
Talán káprázat volt.

Az erdei ösvényeken kanyarogtam, már a hazafelé utat vettem célba, amikor...

...ismét feltűnt az a bizonyos...
 
A zsebeimben duzzadó gyűjteményhez hasonlóan kincsekkel volt megpakolva... a fák kincseivel.

Ez a kalap játszik velem, gondoltam.

Rövid mérlegelés után úgy döntöttem, cselhez folyamodok. Fittyet hányva az avaron heverő kalapra továbbsétáltam. Talán még fütyörésztem volna is, ha tudnék. De nem tudok. Kellő távolság megtétele után azonban elrejtettem magam egy fatörzs mögé.
Igen nagy fa volt.                            




Azután várakoztam. Nem kellet sokáig bujkálnom. A kalap ismét köddé vált, egyetlen szempillantás alatt...de éreztem, hogy ez a nagy tréfálkozás  nekem szól, hát tovább vártam türelmesen. És milyen jól tettem! Néhány pillanat múlva ugyanis végre megpillantottam őt. Kedves kis alak, kissé riadt, de kíváncsi tekintettel. Azonnal látszott, hogy az erdőhöz tartozik. Érezni lehetett, hogy együtt dobban a szívük.

Szólni nem szólt egy mukkot sem, mégis beavatott az életébe. Hagyta, hogy figyeljem.

Ahogy követtem az útját, lassan rájöttem, miféle szerzet lehet. Talán úgy fogalmazhatnék, hogy ez a kis kunkori kalapos olyan az erdőnek, mint a házmester a háznak. Figyeli, gondozza az erdőt, gondját viseli a gyengébb állatkáknak, segít felkészülni minden élőlénynek a zord téli napokra. Ezért készíti a makk kupacokat, ezért gyűjt meleg odúkhoz való alkatrészészeket, mint amilyenek a puha madártollak.

Csuda kis alak. A legjobban talán azt tetszett nekem, ahogy a fáknak segít levetkezni sárga gúnyájukat, hogy kényelmesen, pőrén készülhessenek a hosszú téli álomra. A kis kalapos erdőmester a fák alá állt, és hatalmas tüsszentéseivel szinte megremegtette a közeli lombokat. Utána kacagva álldogált a levélzáporban  és nagyon elégedettnek látszott.

 Egy darabig még követtem, de idővel éreztem, hogy felesleges vagyok. Ez az ő világa. Itt nincs helye kívülálló kíváncsiskodóknak.
Kicsit szomorúan néztem kacifántos-kalapos, csupa zöld  távolodó alakját. Mégis mosolyogva engedtem útjára, mert ahogy utoljára visszanéztem, még láttam ahogy hajladozva gyűjtögette a szép formájú leveleket és pocakos tobozokat.
Megtapogattam a zsebem...





                                                      
Ha erdőben jártok, és különös kis kupacokat láttok termésekből, kavicsokból, és tüsszentéshez hasonló vakkantásokat hallotok, most már ti is tudjátok kitől ered. Illetve kiktől...mert nincsenek egyedül:-)

                                                                                       

Előkerültem...

Sok a pótolnivalóm. Most még sem a tartozásaimat rovom le. Még mindig nem.
Majd kapok a fejemre édesapámtól.

Mindenek előtt egy kiállítást szeretnék a figyelmetekbe ajánlani. Még (már csak...) november 27-ig tekinthető meg, de ha valaki Ócsa környékén jár a héten, még elcsípheti. A Hagyományok Házában működő Szőr-kör, "Nemezrege" című kiállításáról van szó, ahol csodás nemeztakarók, ülőpárnák, fejfedők, játékok és egyéb nemezelt alkotások -többek között az én műveim is- mosolyognak a kedves látogatókra. Az egyedülálló románkori erődtemplom szomszédágában működő Ócsai Tájház egyébként is remek célpont lehet kirándulóknak, csodás néprajzi-, népviseleti gyűjteménnyel, a környéken az Ócsai Tájvédelmi Körzet gazdag állat- és növényvilágával.

Bejárat a nemezrege világába...

A másik friss élményem egy rácsodálkozásosság. Szegény megboldogult nagyanyám szavai csengenek a fülemben, aki minden látogatásunk alkalmával ugyanazzal a hangsúllyal szólt ki a kukucskálón keresztül hozzánk: "Hááááát megjöttetek?" Mindig ugyanúgy, mindig azon a furcsa hangon, mindig ugyanazzal a csodálkozással átitatott hangsúllyal, félrebiccentett fejjel... Nnna, a minap én is ugyanígy szóltam magamban: "Hááááát megjöttél?" -csak én nem magamra utaltam, mert általában tudom, hogy hol vagyok...hanem a fénysebességgel közeledő ünnepekre. Unokahúgom ugyanis bőszen bevállalt egy iskolai feladatot, ahol osztályonként egy Betlehemmel kellett előrukkolniuk, melynek a vége egy városi kiállítás lesz. Az én drága unokahúgom nem aprózta el a vállalását, mindjárt a komplett szent család elkészítésére jelentkezett.

Egy csendes vasárnapon segítségemmel szorgosan megnemezelte József és Mária alakjait, de -a nemezelés időigényes foglalatosság lévén - nem jutottunk a végére. Gondoltuk sebaj, van még időnk. Aztán kisült, hogy á, dehogy van! A leadási határidőt előbbe hozták, így egy kevésbé csendes szerda délután morcosan, kétségbeesve válságstábot hívtunk össze a szüleim lakásán. Varrótűkkel, hímzőfonallal felfegyverkezve és az iskolai feladatot kellő komolysággal kezelő elszántsággal futottunk neki a remekmű befejezésének. Égett a kezünk alatt a munka. Kata, az unokahúgom glóriát gyártott, mama a varrási feladatokat látta el, jómagam a  kisded megtisztelő életre keltésén dolgoztam, papa osztotta a jótanácsokat (miközben Egyiptom történetéről tartott kiselőadást, igen tudományos hangvételben) a kislányom pedig bukfencezett. Nővérem nem kapott feladatot, mert úgy láttuk, jobb ez így. A fiúk dolgoztak.
Na lényeg a lényeg...remek este kerekedett. Komolyan. Ahogy a bábok szépültek, úgy szépültünk mi is. Nevetgéltünk, beszélgettünk, nem szólt se rádió, se televízió, amolyan fonó-béli hangulat lepte el a kis lakást.  Igazán nem szeretnék csöpögős lenni, de úgy megörültem, hogy ilyen remek kis családom van, még ha nem is szentek.
Így történt, hogy egy iskolai feladatból egy jó kis családi összekovácsolódás született, így hát részemről jöhetnek az ünnepek...