A jó, a rossz és a csúf...

Olykor, -mit szépítsem, elég gyakran- előfordul velem, hogy egy-egy elképzelt, megálmodott tárgy egészen másképp sikeredik, mint azt az elején elterveztem. Ennek hosszú elemzés után két okot tulajdonítok. Az egyik lehetséges ok a rutin, a tapasztalat és a gyakorlat hiánya...hááát ebben is van ráció.  De én szívesebben hinnék a másik okban, történetesen, hogy a tárgyak olykor valamilyen különös oknál fogva önálló életet kezdenek élni és az "ő" életük nem mindig találkozik az én elképzeléseimmel.
Valahogy úgy, mint a gyermekeinknél... Nem minden nevelés kérdése. Vannak a lényünknek, érzéseinknek, vagy személyiségünknek olyan részei, amit egyszerűen már születésünknél magunkban hordozunk: kapunk, vagy nem kapunk valamihez tehetséget, kapunk vagy nem humorérzéket, hosszú lábat, dús hajat... Én például rövid, kicsit görbe lábat kaptam... köszönöm papa... Aztán, hogy szüleink, családunk, tanáraink és mi magunk mit kezdünk ezekkel az adottságokkal, kezdünk-e egyáltalán valamit, az már más tészta. De azt gyakran látom, hogy sokan kényelmetlenül érzik magukat a felnőttek vagy más emberek által rájuk kényszerített szerepben és idővel vagy megszoknak, vagy megszöknek.
Kissé elkanyarodtam a félresiklott nemeztárgyaimtól, de mostanában átértékeltem a sarokba hajított, elrontottnak ítélt nemezeimet. Újra elővettem őket félretettem eredeti elképzeléseimet és hagytam, hadd menjenek a maguk feje után.

Az egyik ilyen darab még nyáron készült. Szemüvegtoknak indult, egy ismerősöm kérésére, de az eredeti funkciónak a világon semmilyen téren nem felelt meg. Belefért volna a szemüveg, csak nem egy, hanem úgy három-négy darab egyszerre, és olyan vastag lett, hogy szerintem egy nagyobb radioaktív sugárzást is könnyedén elnyelt volna. Nőies külső helyett inkább a darabos, vagy ahogy engem hívtak drága nagyszüleim gyermekkoromban a "masszív" jelző illett volna rá.





Hosszú hónapokig figyelt elhagyatottan, szomorúan a sarokban, amikor megvilágosodtam. "De hiszen ez nem is szemüvegtok! Hanem egy..." És jöttek a jobbnál jobb gondolatok. Mint Pom-pom, aki a mesében éppúgy lehet egyujjas kifordított bundakesztyű mint szobafestő pemzli...

Óriásteremtményem  például kiváló tepsifogó lenne, de fakanáltartónak, vagy befőttesüveg dunsztnak is használható. Talán csirkét is lehetne benne sütni: csirke saját gyapjában fantázianévvel. És ez még csak a konyha szekció. Egy teljes kulcskészletet, vagy néhány akkumulátortöltőt is képes elnyelni, de sminktáskának is kiváló.

Így hát elővettem, megfestettem szép zöldre, kapott egy régi fémgombot és szegést, szóval teljes generált, sok törődéssel. Kicsit keverednek benne a stílusok, a varrott szegély, meg a selyem, meg a fém gomb, de ezt nem én akartam így...ezt ő akarta. És tudjátok mit? Nekem tetszik. A félredobott, elhagyatott tárgyból, az egyik kedvenc nemezem lett.
Jó megérinteni, kézbe venni, kincseket pakolni bele.

A másik hasonló sorsú tárgyam egy övtáska. Nagyon vidám pillanatomban készült, emlékszem, valami igazán szépet szerettem volna készíteni, és szerettem vele babrálni az elejétől fogva...aztán valami balul ütött ki. Akik megnézték a félkész darabot, leginkább az érdekes jelzővel illették, ami - mindenki pontosan tudja- azt jelenti: "csúnya, de nem akarlak megbántani".
A sarokban végezte, előző társával együtt.

A minap kézbe vettem, megállapítottam, hogy valóban érdekes, de úgy döntöttem, jobb érdekesnek lenni, mint átlagosnak. Igen, nagy a füle, meg kicsit csámpás is, de végül befejeztem ezt a darabot is. Nemezzsinórral szegtem, megkapta a régi fémgomb párját, így egy család lettek masszív testvérével.

Megszerettem.







Persze füllenthetném azt, hogy éppen ilyennek terveztem őket, de minek hazudnék. Nem rossz dolog az, hogy nem minden rajtunk múlik, és nem mindig minden a terveink szerint alakul. Számomra az is megnyugtató, hogy több jó út, több jó megoldás van. Jelen esetben különösen találó a "tiszta, élő gyapjú" szlogen, mert valóban él... nem csak én formálom, hanem a gyapjú is formálja magát... és engem is.