bea-nemez

Banyalány

2012-03-05T01:07:00.001+01:00

Úgy döntött, vége a királylányos habos-babos korszaknak. Szeptemberben iskolába készül, cipőfűzős masnikötésben verhetetlen, ért a palacsintatészta keveréshez és a betűket is kibogarássza már a samponos flakonról. Azt még nem döntötte el végérvényesen, hogy lóidomár, vagy Lili barátnője mellett állatorvos asszisztens lesz-e, de jövőjét tekintve határozott ösvényeket jelölt ki magának. A zeneiskolai felvételire készülve naponta többször végigdalolja az "A part alatt..." című örökzöld mind a 12 versszakát és mellette a "Hallod-e Rozika te..." kezdetűt is szívesen ordítja a biciklin ülve... biztos, ami biztos. Ezek komoly dolgok. Nem egy királylányhoz valók. A farsang közeledtével homlok ráncolva tanakodott magában, mi lenne a legmegfelelőbb jelmez. Felnőttesnek kell lennie-gondolta, és ha lehet kicsit rémisztőnek. Rajzolt egy listát. 16 ötlet szerepelt rajta, és csak azért nem több, mert anyukája kezdett kicsit feszengeni a közeledő farsangi időpont miatt.

Anyát nem érdemes fölbosszantani, ezért villámgyorsan döntött. Madárijesztő lesz. Vagy inkább robot. Á mégis inkább gülüszemű szörny...esetleg tojás, vagy mindent irányító távirányító. Aztán anya zaklatott sürgetése mellett a banya szerep mellett döntött. Anya kisimult, előkapta a mérőszalagot és visszavonult a műhelyébe.

Banyának lenni komoly felelősség. Egy csomó mindent be kell szerezni hozzá. Seprűt, macskát, kalapot, varázserőt, na és el kell sajátítani az összes banya tulajdonságot. Ez utóbbin sokat gondolkozott a kertben sétálgatva föl s alá. Nem szabad túljátszani a szerepet- gondolta. Gonosznak sem szabad lenni, ez egy rendes banya. Olyan, aki jó irányba fordítja el a világ csikorgó kerekét. Talán segíthetne a hóvirágok szirom nyitogatásában, a kertben megforduló madarak és kóbor macskák béketárgyalásában, és talán a délutáni alvás eltörlésében is - az oviban. Ez utóbbinál sejtette, hogy amatőr banyasága még nem kellően felkészült varázserőben, de hátha...
Anyának is varázsolhatna kicsivel több képességet arra, hogy az ovis kosztot tökéletesen lemásolja otthon, különösen a lencsefőzelék és a paradicsomos káposzta vonatkozásában. Őszintén remélte, hogy anya nem sértődik meg ezen.

A jóságos, de határozott banya karakter kialakítását némi kerti gyakorlatozás követte. Grimaszolás, banyatánc, erőfitogtató, tiszteletet követelő kéz és lábtartások, hitelesnek tűnő, varázslatos mozdulatsorok... Igazán fárasztó egy tevékenység ez, gyenge idegzetűeknek és lustálkodóknak kizárólag orvosi felügyelet mellett ajánlott!

Aztán megpihent. Felröppent egy fára és elégedetten csücsült lábát lógázva Gülü nevű macskájával, és azon törte a fejét, milyen nehéz is a banyák élete. Jövőre, az iskolában inkább indiai lány lesz. Vagy hörcsög. Esetleg virág-automata.

A farsang azóta lezajlott. Igazán remek nap volt, és legalább aznapra sikerült kivarázsolnia a délutáni alvást a csoportszobából. A farkasordító hideget is elűzte, a hóvirágok is kinyíltak, de anyának még mindig nem megy a menza-lencsefőzelék....

Nemezecske - játékszerek kiállítása

2012-02-22T02:13:00.000+01:00

Ha Hajdúszoboszlón jártok, és szeretitek a játékokat, no és a nemezekért is odavagytok, feltétlenül kukkantsatok be a Kovács Máté Városi Művelődési Központba.
Március 2-ig közel 50 nemezkészítő kalauzol el benneteket egy varázslatos nemez-mese birodalomba. Paripák, madarak, sárkány-szerzetek, bábok és babák, malomjátékok és egyéb trükkös csodák népesítik be a kiállítótermet.

A kiállításra készülve nem törtem sokat a fejem, milyen játékot készítsek. Gyerekkoromban a napköziben, a menzás finomfőzelék legyűrése és a lecke megírása után gyakran játszottam egy játékkal. Fakockák páronként különböző textíliákkal voltak beborítva és tapintással, kukucskálás nélkül össze kellett párosítani az azonos felületű kockákat. Egyszerű, de mégis... Kiszippantott a hangos, állandóan nyüzsgő, túlzsúfolt napközis világból.

Újragondoltam ezt az egyszerű ötletet, és elkészítettem nemezből. A különböző felületeket azonos méretű nemezlapokra, különböző technikákat alkalmazva alakítottam ki. Egy gombos nemezládikóba rejtettem a kincseket, hogy csalogassa, hívogassa a kíváncsiskodókat. Én, ha nem tudnám mit rejt a ládikó, egészen biztosan ki szeretném nyitni... ugyanis furdalná az oldalamat...

Azóta 18 pár nemezlap lakik a cifra dobozban, a könnyedén felismerhetőtől a szinte háttérbe olvadó mintásig. Haladóknak.
A játék során semmi más dolgunk nincs, mint magunk előtt kiterítve a lapokat, végigsimogatva a felületüket, megtalálni mindegyik párját.
"Arccal" lefelé fordítva memória játékot is űzhetünk vele.

A felületek kialakításánál sem gondolkoztam sokat. Igyekeztem minél többet felhasználni az általam ismert nemezes fortélyok közül. Az egyikre bőrrátét kerül, a másikat kivarrtam, a harmadikba üvegkavicsot rejtettem, de selymet, gézt, gyöngyöt is használtam.

Na és persze le kellett tesztelnem a játékot... Amíg a guszta finomfőzelék rotyogott az üstben, Jankát a ládikó mellé ültettem... Tapogatott, gondolkozott, talán egy kicsit lesett is, de jelentem, a játék működik...

Végül szót ejtenék Rudolfról a nemezparipáról, aki korábbi bejegyzésemben már bemutatkozott... Addig könyörgött, duzzogott, raplizott, hogy ő is szerepelhessen a kiállításon, míg végül a saját lelki békém miatt őt is elküldtem Hajdúszoboszlóra...
Csendes lett nélküle a ház.

Szett-tenger

2012-02-08T02:33:00.001+01:00

Amikor ezek a sál-kéztyű-fejpánt-virág szettek elkészültek, áthívtam a nővéremet, hogy készítsünk pár fotót róluk. Meg rólunk. Persze a fotózás röhögésbe torkollott, mert mi vagy panaszkodunk ha együtt vagyunk, vagy röhögünk. Régen több volt a röhögés, kevesebb a panasz, manapság fordítva. Na nem feltétlenül a gondunk lett több...
...mi lettünk zsémbesebbek. Vagy ki tudja.
Nővéremmel keveset találkozunk, kevesebbet, mint szeretném. Pedig tíz percre lakik tőlünk. 120 éve még közös szobánk volt. Akkoriban még sem volt felhőtlen a kapcsolatunk....

Vigyorgó én...

Ő rendes volt, én rendetlen. Ő szorgalmas, én lusta. Ő imádta a Duran durant, én utáltam. Na hát a tigrismintás répa fazonú kantáros nadrágjáról, -amihez mindig valami elütő színű denevér ujjú pulcsit vett fel-már ne is beszéljünk. 80-as évek. Óriás karika fülbevalók, szagos radír, orosz óra.
Néha énekeltünk is a tesómmal. Repertoárunkat kórusművekkel kezdtük, ugyanis mindketten énekkarosok voltunk...és direkt hamis kornyikálással zártunk. A cél az volt, hogy minél hátborzongatóbb, és fülsiketítőbb legyen a mű. Elég volt fél hangot csúszni, de azt következetesen és hosszan. Nagyon nehéz szándékosan hamisan énekelni. De mi gyakoroltuk....és röhögtünk, már akkor is...

Vigyorgó ő...

Rita nemezbarát. Ennek örülök, egyrészt mert közösen szerethetünk valamit, másrészt így könnyedén letudhatom az összes ajándékozási mizériát. Az utóbbi időben amúgy is kezdünk áttérni a saját készítésű meglepetésekre... hogy mire nem jó ez a válságos kor...
Rita mindent hord is, amit tőlem kap. Azt hiszem nem is tudja, milyen jól esik ez nekem.

Visszatérve a sálakra és kiegészítőikre, mind finom selyemre készült, és pihe-puha gyapjúból. A sálakat utólag festettem meg, és a zord időjárást ellensúlyozandó, igazán szívet-vidító színeket kaptak.

...ó, égi szellemek...

És igen, leesett végre a hó. Tudom, sokaknak nehézség, másoknak bosszúság ez, de azért én az orrom alatt el-elmorzsolok néha egy diszkrét, elégedett mosolyt... A harminc éves szánkónkat is felavattuk már. Siklik, mint a szél:-)

Mityó és Tsa.

2012-01-31T22:31:00.000+01:00

Nem tagadom, szeretem a játékokat. Talán mert ovis a kislányom, és mert gyerekekkel foglalkozom...meg talán azért is mert én is gyerek lehetek játék, vagy annak készítése közben. Így nem esett nehezemre az Európalánta Egyesület újabb felkérését teljesítenem, akik a Mimo és Csipek csapattal a hátuk mögött tanítgatják az ovisokat a környezettudatos gondolkodásra, vagy ahogy ők mondják, "Zöldre bábozni az otthonukat". Korábbi bejegyzésemben már beszámoltam a bábokról és az egész projektről, de itt megnézhetitek, ha lemaradtatok róla: http://www.mimoescsipek.hu

Mimo és Csipek, a két kalandor, miután bejárták az erdőt, és az ottani állatoktól megtanultak egy s mást a természetről és annak megóvásáról, most a városba indulnak, ahol a környezettudatos gondolkodás egy újabb szeletét ismerhetik meg. Na de a városban a tanítómesterek is mások ám! Egyik Mityó, az utcazenész macsek, a másik pedig egy patkány, akiről csak annyit tudok, hogy ért némileg a graffitikhez...de hogy törvényes keretek között műveli ezt, vagy illegális formában, bujkálva a törvény lesújtó haragjától, azt nem tudom.

Mindenesetre február 6-án, 9 órakor a Millenáris Parkban, "Mimo és Csipek a városban" című bábelőadás keretében mindez kiderül. Szerintem érdemes ellátogatni.

Kéz-tyű

2012-01-25T00:50:00.000+01:00

Kissé kedvtelen vagyok. Vagy kedvetlen? Először is mindenki morcos, a morcosság pedig ragadós. Másodszor -édesanyám lényegre törő szavaival élve- dögrováson voltam vagy két hétig. Na meg az egész család. Undok köhögés, makacs láz, elfúló jajgatás, doki bácsi. Aki szintén morcos. Harmadszor -kérdem én-, hol van idén a tél? Egy hónapja levonszoltuk a családi szánkót a padlásról, azóta is ott álldigál szomorúan, szemrehányóan a sarokban. Pedig ez a szánkó kalandok sokaságát csúszkálta már végig 30 éves pályafutása során...igazán nem ezt a tétlen, rozsdásodó öregkort érdemli.
Nyafogásból ennyi. Töröl, töröl.
Mostanában úgyis nagy divat a pozitív életszemléletre való törekvés, így optimista megfogalmazásban a korábbiak másként is értelmezhetők: a globális morcosságot idővel derűnek kell követnie... a családi betegség jó alkalom egy kis közös társasjátékozásra két fullasztó köhögési roham között... a tél pedig kinek kell? Kisebb a fűtésszámla, nem kopik a csizma, az autósok nem kapnak agyvérzést a latyaktól, így kevésbé morcosak, ahonnan már csak egy lépés a derű...és vissza is értünk a kör elejére. Ommmmm... Burkoljuk be a világot szeretettel...

És ha már ez egy nemezes blog, nem hagyhatom ki a nemezelés terápiás hatását sem. Igazán jól hat az idegekre, csillapítja a búbánatot és még számtalan kedvező élettani hatása van. Vagy mi a szösz.

A kéz-tyűk nagy része még decemberben született, kissé mániás lendülettel, ez már a nemez-terápia kezdeti szakasza lehetett- így visszagondolva. Ezek a szerzetek csak amolyan csukló- és kézfejmelegítő darabok, hógolyózásra nem alkalmasak. Hogy mi az a hó? A hó amolyan csapadékféle, fehér pihékben száll alá az égből, és jótékonyan belepi a kertünkben fellehető lom-és sitthalmokat. A havazás igen szép jelenség, de nem hiányzik nekünk, sok vele a baj.
Azért se sírok utánad hókomám!

Íme a selyemre nemezelt kéz-tyűk, melyek mindkét oldalukon hordhatók, különböző mintával:

Katáé

Kéz-tyű nász az avaron...


Sári kedvence

Zsuzsa kedvence:-)


Ira barátnője bitorolja

Nemnemez angyalok

2011-12-18T03:00:00.000+01:00

Nem csak a gyapjút szeretem ám... Mindent, amit csak a természet megalkotott: bogyó, szirom, toboz, kavics, szalma, kéreg, fű, fa, virág... A kukoricacsuhét is kedvelem. Volt olyan év, amikor néhány sor kukoricát is ültettünk a kertbe, de nem csak csemegét majszolgatás gyanánt, hanem hatalmas terménykukoricákat, a csuhéja miatt. Pirosat is, mert annak csodaszép vöröses a csuhéja. Valószínűleg nem sokan akadtak itt a Csaba utcában, akik ilyen céllal kapálgatták a kertjüket.
Mára már elillant ez az elszántság, de így Karácsony közeledtével elő-elő bukkannak az évekkel ezelőtt megálmodott csuhé díszek, angyalkák és egyéb kukoricaságok.

Hasonlóan a nemezeléshez, ehhez sincs szükség különleges hozzávalókra. Egy maréknyi csuhé a testhez, némi kenderkóc a hajhoz, egy kis meleg víz és pár szál rafia. Ennyi. Na jó, bevallom, a kenderkócot néhol megbolondítottam egy kis ruhafestékkel... az angyalok is megérdemelnek egy kevés szépségápolást.

A csuhébabáknak nem illik arcot rajzolni. De nem is kell. Mozdulataikkal, ruháik redőivel, formájukkal konkrét vonások nélkül is személyiséget kapnak.

És szárnyakat is kapnak és aranyszállal sodort glóriát is.

Így idén is megszülettek ezek a csöppnyi csuhéangyalkák. Egy egész hadnyi... de békés szándékkal. Hálás feladatnak néznek elébe: jó hírt, örömöt, békességet hoznak közénk. A szívünket célozzák meg. A szívünk legközepét.
Ezek a karácsonyi angyalok már csak ilyenek.

Madártávlatból...

Mamuszparádé

2011-12-17T02:43:00.000+01:00

Úgy esett, hogy tavaly Gabi barátnőmmel szereztünk néhány cipőkaptát. Úgy 30 párat... vagy negyvenet... vagy ki tudja mennyit... Nagy volt az öröm, még több a kaptákhoz fűződő terv. A tervekből azonban hosszú ideig semmi sem lett, csak a nyűg, hogy hova tegyem azt a töménytelen mennyiségű fadarabot. Aztán a maratoni lakásfelújítás közben újra és újra belerúgtam, keresztülestem, belebotlottam, belegabalyodtam egy hatalmas fekete zsákba és hát nem nehéz kitalálni, mit rejtett a bosszantó zsák... Végül megszántam és bevonszoltam a műhelyembe (igen már olyanom is van...vaskályhás, világos, kissé roskatag :-), ahol a kapták sorba rendeződtek és várták, hogy végre hasznossá tehessék magukat.
Aztán a hideg beköszöntével felébredt bennem a mamuszláz, arra gondoltam, ezekben a nehéz, spórolós időkben milyen hasznos lehet egy pár meleg gyapjúból gyúrt mamusz. És hát karácsonyra sem utolsó...

Aki szeretne mamuszt készíteni, de nincs ilyen klassz kaptafa gyűjteménye, ne essen pánikba, egy pár lábfej is megteszi, lehetőleg egyforma méretű legyen és ne két jobbos vagy két balos. Jobb az ilyesmire már az elején odafigyelni. Később kevesebb a bosszúság.

Szóval belevágtam a mamuszmizériába. Így szép sorjában megszülettek ezek a kedves, meleg, puha lábmelegítő szerkezetek.

Mindenféle...

Kicsi napsárga...

...óriási, pöttyös...
(ami férfinek túl pöttyös, nőnek túl nagy...)

...ezeregyéjszakás. dzsinnes...

...zöld, manós...

...lila, hetyke...

...és még sorolhatnám.

De nem teszem, mert az igazat megvallva mostanra enyhe mamuszcsömöröm lett.
Abba is hagytam egy időre a mamusz készítést. Átpártoltam a csuklómelegítők világába.
De erről majd később.

A kunkori kalap

2011-11-30T00:54:00.000+01:00

Három hete történt. Amikor a erdők még aranyban fürödtek. És amikor a reggeli csípős, deres levegőt még elhessegették a pulóverünk alá kéredzkedő, utolsó simogató napsugarak.
Az erdőben jártam, arra akadt dolgom. Széles jó kedvem kerekedett a színpompás látványtól, még a térdig érő avarba is belegázoltam, gondoltam úgysem látja senki. Van, amit az ember egy bizonyos kor után már szemérmesebben, zavarában jobbra-balra tekintgetve tesz csak meg... a felnőttek világában már csak így megy. Ilyen a pocsolyában ugrálás, a kakaós tejbegríz összekeverés és a friss hó bekebelezés is. Kár. A gondtalan gyermekkor visszasírása után azonban térjünk vissza történetünkre! Erdőben, réteken járva néha különös jelekre leszek figyelmes. Nevezhetnénk furcsa képződményeknek is. Talán tudjátok mire gondolok. Gondosan összehordott kőhalmokra, egy kupacba összegyűjtögetett makkokra, tobozokra és madártollakra vagy az avarba rajzolt apró, sehova sem vezető, kanyargós ösvényekre. Eddig nem gondolkoztam rajta, ki, vagy kik állnak-e titokzatos üzenetek hátterében. Egyáltalán üzenetekről van-e szó, vagy valami más oka lehet ezeknek a már említett képződményeknek?

Ezen a csodás novemberi napon azonban megoldódott a rejtély. Egy különös zöld kalappal kezdődött minden, ami a sárga levéltengeren heverészett hetykén. Szép kis fejfedő volt, elég kicsiny, amolyan gyerekforma méret, és éppen az utamat keresztezte. Körbejártam jobbról, balról és azon tűnődtem, mit keres itt ez a kalap. Se közel, se távol egy teremtett lélek sem volt, csak ez a kunkori kalap, meg én. Engem azonban arra neveltek, hogy ami nem az enyém, ahhoz ne nyúljak, így vissza-vissza pillantgatva a különös fejfedőre tovább ballagtam.

Idővel ismét elmerültem az őszi erdő csodáiban, igyekeztem minél többet elraktározni a látványból és az illatokból. Megszaglásztam a földet, a fákat és egyre jobban dudorodott a zsebem az összegyűjtött kincsektől. Éppen úgy, mint sok-sok éve, most sem tudtam ellenállni egy-egy szép formájú levélnek, vagy lehullott kéregdarabnak, a kalapos, szinte emberforma makkokról és pocakos tobozokról már ne is beszéljünk. A kalapról már rég megfeledkeztem.....amikor...

.... feltekintve az előttem álló fára egy ismerős kunkorra lettem figyelmes. Éppen egy -a fatörzsön lakó- gomba fölött kandikált ki kissé bátortalanul.

Kíváncsiságom végképp felébredt, tudni szerettem volna, ki lakozik a kalap alatt. Tanácstalanul toporogtam, elijeszteni nem szerettem volna, de anélkül, hogy megismerjem a gazdáját, elengedni sem. Addig tépelődtem, amíg egy pislantás alatt tovatűnt a látomás. Odaléptem, de a fa mögött senkit sem találtam.

Folytattam hát az utam de a korábbi erdő bűvölet szertefoszlott, a kalap járt az eszemben. Minden reccsenésre, minden zümmögésre és susogásra felkaptam a fejem, de csak az erdő szokásos neszei voltak ezek: a szél által megsuhintott, hajladozó faágak hangja és az apró állatok molyolása. Készültek a télre.
Talán káprázat volt.

Az erdei ösvényeken kanyarogtam, már a hazafelé utat vettem célba, amikor...

...ismét feltűnt az a bizonyos...

A zsebeimben duzzadó gyűjteményhez hasonlóan kincsekkel volt megpakolva... a fák kincseivel.

Ez a kalap játszik velem, gondoltam.

Rövid mérlegelés után úgy döntöttem, cselhez folyamodok. Fittyet hányva az avaron heverő kalapra továbbsétáltam. Talán még fütyörésztem volna is, ha tudnék. De nem tudok. Kellő távolság megtétele után azonban elrejtettem magam egy fatörzs mögé.
Igen nagy fa volt.

Azután várakoztam. Nem kellet sokáig bujkálnom. A kalap ismét köddé vált, egyetlen szempillantás alatt...de éreztem, hogy ez a nagy tréfálkozás nekem szól, hát tovább vártam türelmesen. És milyen jól tettem! Néhány pillanat múlva ugyanis végre megpillantottam őt. Kedves kis alak, kissé riadt, de kíváncsi tekintettel. Azonnal látszott, hogy az erdőhöz tartozik. Érezni lehetett, hogy együtt dobban a szívük.

Szólni nem szólt egy mukkot sem, mégis beavatott az életébe. Hagyta, hogy figyeljem.

Ahogy követtem az útját, lassan rájöttem, miféle szerzet lehet. Talán úgy fogalmazhatnék, hogy ez a kis kunkori kalapos olyan az erdőnek, mint a házmester a háznak. Figyeli, gondozza az erdőt, gondját viseli a gyengébb állatkáknak, segít felkészülni minden élőlénynek a zord téli napokra. Ezért készíti a makk kupacokat, ezért gyűjt meleg odúkhoz való alkatrészészeket, mint amilyenek a puha madártollak.

Csuda kis alak. A legjobban talán azt tetszett nekem, ahogy a fáknak segít levetkezni sárga gúnyájukat, hogy kényelmesen, pőrén készülhessenek a hosszú téli álomra. A kis kalapos erdőmester a fák alá állt, és hatalmas tüsszentéseivel szinte megremegtette a közeli lombokat. Utána kacagva álldogált a levélzáporban és nagyon elégedettnek látszott.

Egy darabig még követtem, de idővel éreztem, hogy felesleges vagyok. Ez az ő világa. Itt nincs helye kívülálló kíváncsiskodóknak.
Kicsit szomorúan néztem kacifántos-kalapos, csupa zöld távolodó alakját. Mégis mosolyogva engedtem útjára, mert ahogy utoljára visszanéztem, még láttam ahogy hajladozva gyűjtögette a szép formájú leveleket és pocakos tobozokat.
Megtapogattam a zsebem...

Ha erdőben jártok, és különös kis kupacokat láttok termésekből, kavicsokból, és tüsszentéshez hasonló vakkantásokat hallotok, most már ti is tudjátok kitől ered. Illetve kiktől...mert nincsenek egyedül:-)

Előkerültem...

2011-11-21T02:02:00.000+01:00

Sok a pótolnivalóm. Most még sem a tartozásaimat rovom le. Még mindig nem.
Majd kapok a fejemre édesapámtól.

Mindenek előtt egy kiállítást szeretnék a figyelmetekbe ajánlani. Még (már csak...) november 27-ig tekinthető meg, de ha valaki Ócsa környékén jár a héten, még elcsípheti. A Hagyományok Házában működő Szőr-kör, "Nemezrege" című kiállításáról van szó, ahol csodás nemeztakarók, ülőpárnák, fejfedők, játékok és egyéb nemezelt alkotások -többek között az én műveim is- mosolyognak a kedves látogatókra. Az egyedülálló románkori erődtemplom szomszédágában működő Ócsai Tájház egyébként is remek célpont lehet kirándulóknak, csodás néprajzi-, népviseleti gyűjteménnyel, a környéken az Ócsai Tájvédelmi Körzet gazdag állat- és növényvilágával.

Bejárat a nemezrege világába...

A másik friss élményem egy rácsodálkozásosság. Szegény megboldogult nagyanyám szavai csengenek a fülemben, aki minden látogatásunk alkalmával ugyanazzal a hangsúllyal szólt ki a kukucskálón keresztül hozzánk: "Hááááát megjöttetek?" Mindig ugyanúgy, mindig azon a furcsa hangon, mindig ugyanazzal a csodálkozással átitatott hangsúllyal, félrebiccentett fejjel... Nnna, a minap én is ugyanígy szóltam magamban: "Hááááát megjöttél?" -csak én nem magamra utaltam, mert általában tudom, hogy hol vagyok...hanem a fénysebességgel közeledő ünnepekre. Unokahúgom ugyanis bőszen bevállalt egy iskolai feladatot, ahol osztályonként egy Betlehemmel kellett előrukkolniuk, melynek a vége egy városi kiállítás lesz. Az én drága unokahúgom nem aprózta el a vállalását, mindjárt a komplett szent család elkészítésére jelentkezett.

Egy csendes vasárnapon segítségemmel szorgosan megnemezelte József és Mária alakjait, de -a nemezelés időigényes foglalatosság lévén - nem jutottunk a végére. Gondoltuk sebaj, van még időnk. Aztán kisült, hogy á, dehogy van! A leadási határidőt előbbe hozták, így egy kevésbé csendes szerda délután morcosan, kétségbeesve válságstábot hívtunk össze a szüleim lakásán. Varrótűkkel, hímzőfonallal felfegyverkezve és az iskolai feladatot kellő komolysággal kezelő elszántsággal futottunk neki a remekmű befejezésének. Égett a kezünk alatt a munka. Kata, az unokahúgom glóriát gyártott, mama a varrási feladatokat látta el, jómagam a kisded megtisztelő életre keltésén dolgoztam, papa osztotta a jótanácsokat (miközben Egyiptom történetéről tartott kiselőadást, igen tudományos hangvételben) a kislányom pedig bukfencezett. Nővérem nem kapott feladatot, mert úgy láttuk, jobb ez így. A fiúk dolgoztak.
Na lényeg a lényeg...remek este kerekedett. Komolyan. Ahogy a bábok szépültek, úgy szépültünk mi is. Nevetgéltünk, beszélgettünk, nem szólt se rádió, se televízió, amolyan fonó-béli hangulat lepte el a kis lakást. Igazán nem szeretnék csöpögős lenni, de úgy megörültem, hogy ilyen remek kis családom van, még ha nem is szentek.
Így történt, hogy egy iskolai feladatból egy jó kis családi összekovácsolódás született, így hát részemről jöhetnek az ünnepek...

Nyári hajcihő

2011-09-22T00:28:00.000+02:00

Hosszú volt a nyár. És meleg. Sőt eseménydús.

Blogom hanyagolásáért egy új extrém sport okolható, mely az elmúlt hetekben szenvedélyemmé vált.
Akarom mondani szenvedésemmé. A sport neve: maratoni festés-mázolás.

Segéderő...

Ismeritek? Olyan, mint a bungee jumping: kétségbeejtő, gyakori adrenalin sokkal jár, és amikor már azt hiszed vége lesz, visszaránt a gumikötél, jelen esetben a nagy lakásfelújítós gonoszkodó valóság.
A kezdeti lelkesedésem úgy 3-4 hét elteltével kezdett apróra zsugorodni. Akkor, amikor a korábban gondosan összepakolt javaink a sok-sok kétségbeejtő keresgélés nyomán egy felismerhetetlen masszává, kaotikus kupacszörnyeteggé változtak. És akkor, amikor láttam, hogy nem haladunk. Nagyon nem.

Pedig szakértelemben nem volt hiány. Ez is olyan, mint a foci, a politika, és a gyereknevelés. Mindenki ért hozzá, mindenki szakértő, mindenki tudja... a szomszéd, a tesó, a papa, a fagyis, de még a gázóraleolvasó is tudja, mit hogyan kellene csinálni... de én tudom, hogy én tudom jól...
Sportsérülésben is szenvedtem. A neurotikus panaszok mellett a fizikai tünetegyüttest teddy könyöknek neveztem el. Mit szépítsem, a létrán való gebeszkedés kezemben egy festéktől csöpögő teddy-hengerrel már nem úgy megy, mint régen.
Hogy készen vagyunk-e? Na ez az a téma, amiről nem szeretnék beszélni...
November tájékán visszatérhetünk a kérdésre. És akkor még optimista vagyok.

Azért tartogatott a nyár vidám perceket is. Táboroztattam gyerekeket, csodás dolgokat készítettünk, és jártam Írországban is egy ottani nemezes egyesület jóvoltából. Erről majd később.
Na és a balatoni családi nyaralás is igen jól sikerült, de bikinis habtestünket villantó fotókkal nem borzolnám a kedélyeket.

Panna, a próbababa köszönöm jól van.
Még nyár elején -a festős-mázolós korszakunk előtt- készült egy mellény, amihez Panna asszisztált.

A mellény kislányom keresztanyjának nemezelődött. Anikónak. Szívem-lelkem belegyúrtam:-)


Az égig érő fa...

Meglepetésnek szánta neki valaki, így teljes titoktartás mellett tudományos szemmértéket vettem, pontosabb szakkifejezéssel élve, a háromdimenziós tippelős mustra módszerét alkalmaztam.
A sablont e kétséges adatok és méretek alapján szerkesztettem, azután jöhetett a színes gyapjú és a selyemből kivágott, előzetesen megfestett körbefutó minta.

Alul-fölül bekéredzkedett még egy kis selyemfodor, egy csinos nemezzsinórból megbolondított gomboláspánt a hozzá illő fémrátétes gombokkal, és már kész is volt a mellény. Panna igen jó szolgálatot tett, sokkal könnyebb volt ráigazítani és formázni a még nedves nemezt, így szűkítő varrásra nem is volt végül szükség.

Ritkán vagyok maradéktalanul elégedett egy-egy munkámmal, de ez a kis mellény -remélem nem veszitek szerénytelenségnek- igazán jól sikerült. Nem mondom, hogy nem találnék benne hibát, de nagyon kellemes viselni és igazán szép felvéve. Ja és a szemmérték is egész jól működött...

Azon gondolkodom most itt a kupi tetején ülve a képeket nézegetve, hogy merre lehetnek vajon a gyapjúim, csipkéim, szappanjaim... (sóhaj ajkat elhagy) de sebaj, új barátaim, a csiszolóvászon, a spakli és a pemzli még visszavárnak.

stóla...lala...la...la..Panna..na..na..

2011-06-30T13:06:00.000+02:00

Megérkezett!!!
Végre, valahára, oly sok átvirrasztott éjszaka és végigábrándozott nappal után belépett, belibbent, mindent elsöprően beviharzott....
Panna.
Egészen pontosan Panna Eugénia Rozália.
Panna egy próbababa.
Régi darab.
40-es méret, anyaga jellemző...szerves: papírmasé és fa.
Annyira örülök Pannának!!!
Megérkezéséről, birtokomba jutásának történetéről bővebben írok majd, de Rozit (néha így hívom, meg úgy is, hogy Eu...) sürgősen munkára kellett bírnom.

Hiszen tanév vége van és ilyenkor a hálás szülők gyakran búcsúztatják szeretett tanítónénijüket, tanárukat valami személyesebb, különlegesebb ajándékkal.

Ez a selyemre nemezelt stóla is egy tanárnőnek készült, ha jól tudom egy ének-zene szakos, finomlelkű, művészetbarát tanárnőnek.
Bízom benne, hogy ez a hatalmas selyem-nemez lepel illik hozzá és elnyerte tetszését.

A stóla terebélyes darab, kb. 2 m hosszú, és 60-70 cm széles, és egy csatra erősített nemezvirággal összetűzhető a kívánt helyen.
A stóla mindkét oldala hordható, így két külön izgalmas felületet variálhatunk.

Magunkra dobni, tekerni, teríteni is százféleképpen lehet...

...lehet szorosan...

...lazán...

...úrinősen...

...színháziasan...

.... és elegánsan is...

...hogy csak néhányat mutassak...

Panna Eugénia Rozáliának mindenhogy jól áll... remélem az új gazdájának is... mert Pannát nem adhatom...

Szirmok

2011-05-31T23:24:00.000+02:00


szerelmetesen...

Minden virágba borult. Repceföldek, pipacsmezők, margaréták, bodza ernyők...

Panellakó gyökereimet hátrahagyva kertfigyelővé, fa, virág és bokor baráttá váltam. Na csak olyan kibic módon. Ide kapok, oda kapok, itt lenyesem, ott elásom, rálöttyintem, kigazolom, aztán várom a csodát. Néha jön, olykor meg nem. De a mezők és a rétek, az erdők és az árokpartok szerencséjükre nem függnek tőlem. Kihajtanak és illatoznak nélkülem is. Nekem. Meg neked.

Az ásó és a gereblye talán nem, de a gyapjú igazán engedelmes jószág már a kezemben.

Hát nemez kertet remekeltem.

Ritkán jut eszembe efféle csecsebecsét szöszmötölni, de most ez a pillanat is eljött. Ritus vitt rá, a nővérem. Szeret magára tűzni, aggatni, kötözni, csatolni, lógatni apró szépségeket. Felvidítja.

Gondoltam akkor én is felvidítom. Megleptem velük.

Az első csacska virág után szép sorjában megszülettek a többiek. A nemez virágokhoz is víz kell és törődés, akár az igaziakhoz.

"Ó, hát ilyet én is tudok készíteni", gondolhatják sokan, és milyen igazuk van! Ki is terveltem, hogy a szokásos kézműves táborunkban virágokat is nemezelünk majd a gyerekekkel! Már előre örülök a tarka-barka egymáshoz kicsit sem hasonlító virághadnak!

Akár a zümmögő, repdeső állatsereget is meghódíthatnánk velük.
Fázós lepkéknek és didergő darazsaknak puha, meleg fekhelyül szolgálhatna egy ilyen nemezvirág.

Kerti tündérek libbenhetnének ágról-ágra apró kezükben tartva egy légies nemez-napernyőt.

Titkos búvóhelyül szolgálhatnának apró hangyáknak, pici pókoknak, vagy pöttömnyi földre hullt csillagoknak.

De téged is megértelek, aki az igazi virágokba szerelmes. Rossz ember nem lehetsz.

Édesapukám! Téged pedig az Isten éltessen még nagyon sokáig! Sokáig...sokáig...sokáig...:-)

Tavaszi bábzsongás

2011-04-28T02:20:00.000+02:00

Úgy tűnik, ez a tavasz a báboké lesz. Egyszerűen kisajátították maguknak ezt a pompás, virágzó, illatozó, szeles, bárányfelhős, napsütéses évszakot... befészkelték magukat a fejembe is. Talán a vidámságuk miatt, hiszen bábot húzni a kacsónkra és azzal mesélni, bohóckodni, hátat vakargatni, igazán klassz dolog.
Bohókás, akár a tavasz.
Túllépve Ficakon és Csipeken, a két környezetvédő báblényen, most egyszerűbb formákhoz nyúltam. Tulajdonképpen a klasszikusnak mondható zoknibábok nyomán készültek újdonsült barátaim. Már amennyire klasszikus dolognak számít zoknival a kezünkön hadonászni. Bevallom, hogy bár a zoknik újrahasznosításában van némi tapasztalatom, ennek a formának nemez változata nem az én fejemből pattant ki. Egy német textiltervező, Annette Totzauer honlapján találtam rá egyszer hasonló bábokra, és az egyszerűségük miatt azonnal lenyűgöztek. Szeretem az egyszerű dolgokat. Valahogy úgy vagyok ezzel, mint a főzéssel. Azaz, a konyhában eltöltött háromszoros idő nem eredményez háromszor olyan finom ételt... csak háromszor annyi mosatlant.

A báb formája tulajdonképpen egy cső, aminek az egyik vége, vagyis a báb fej felőli oldala zárt. A kézfejünket beledugva lehajtjuk a báb fejrészét és jöhet a móka. A színekkel, mintákkal, a fej formájával, egyéb csecse-becsékkel pedig könnyedén kialakítható a báb karaktere.

Az első báb egy sárkányszerű lény lett... Leónak készült névnapi ajándék gyanánt. Leó a középsős Méhecske csoport oszlopos tagja, aki igen jó barátságban van Janka lányommal.
Leó apukája nyomozó. Így a rend kedvéért szemből és profilból is készítettem egy-egy fotót, ha netán sárkányunk bekerülne a bűnügyi nyilvántartásba. Ujjlenyomatot is szerettem volna venni, de, mint a képek bizonyítják a leendő gyanúsítottnak nincs keze.

Második bábom természetesen egy ló lett. Jankának készült. Egy bárányhimlős paci, dáthás orral, piros pöttyökkel. Mert nem csak az egészséges ló a ló! Tekintete a láztól ilyen bamba, akarom mondani réveteg, no meg attól, hogy viszkető bőrét nincs mivel megvakarnia. Nehéz a bárányhimlős pacik élete!

Sokat prüszköl szegény, de fiatal, erős állat, hamarosan könnyebben érzi majd magát. Bár egyesek azzal riogatnak, hogy a kiütések és a tüsszögés inkább valamiféle allergia tünetei lehetnek. Lehet, hogy az állatszőrre érzékeny?

A csoport következő tagja egy kaméleon. Lilinek nemezeltem, Janka legjobb jóbarátjának. Ők egy húron pendülnek. Mármint a két lány. Külön kis világukban a cicák, kutyák mellett épp oly jól megférnek a dínók, denevérek, gyíkok, kaméleonok is. Igen, ez már egy másik generáció...
Lilinek még egy igazi agámája is van. És meg is meri fogni.
Lili egy hős:-)

Hát, egyelőre ennyi. A Méhecske csoport mindenesetre közel harminc főből áll, így ki tudja, talán még születnek hasonszőrű szőrbábok...

Ez lenni sok-sok bábocská'

2011-04-22T23:12:00.000+02:00

Nemezes barátaimmal év elején elvállaltunk egy nagyobb szabású munkát, melynek során fejenként kb. 40 db bábot kellett elkészítenünk. Hogy miért?
Az Európalánta Egyesület, a Magyar Környezeti Nevelési Egyesület szakmai támogatásával kisgyermekeknek szóló komplex környezeti nevelési programot állított össze, mely egy sikeresen elnyert Európai Uniós pályázat révén önálló életre kelhetett. A bábok ennek a programnak a "tartozékai", de a történet ennél sokkal kedvesebb. Egy gyakorló anyuka ceruzájából pattant ki az alapgondolat, aki a gyermekének hét, általa megálmodott és megrajzolt figura segítségével, kedves meséken keresztül mutatta be a környezetvédelem fontosságát és ez olyan jól sikerült, hogy végül remélhetőleg sok száz óvodás gyerkőc is így ismerheti meg ezt az igen aktuális területet. Mindenki tudja, milyen sok elmaradásunk van ezen a téren, és remélhetőleg ez, és az ehhez hasonló nevelési programok valódi változást és okosodási folyamatokat indítanak el ennél, a még szerencsére igen fogékony korosztálynál. És talán a szüleiknél is... Meg a nagyszülőknél... a barátoknál... a szomszédoknál... ismerősöknél...:-) Talán éppen az ilyen programok révén lesznek egyszer szebb, tisztább városaink, erdeink és környezettudatosabb embereink.

Az ovisoknak szóló történet szereplői Mimo és Csipek és hűséges kísérőjük Ficak kutya, akik az erdei állatok segítségével szépen lassan megtanulják a környezettudatos gondolkodás alapelveit. Ebben segítségükre van Potyka, a béka, Berka a bagoly, Kupacs a süni és Cserke, a róka. Szó esik itt szelektív hulladékgyűjtésről, takarékos energia felhasználásról, légszennyezésről, és még sorolhatnám, de inkább nézzétek meg a program honlapját, érdemes: http://mimoescsipek.hu/

Szóval az elejétől tudtam, hogy hasznos és szép célkitűzés ez, és ennek őszintén örülök, mert a tömeggyártás bizonyos szakaszaiban erősen motiválnom kellett magam...

A sorozatgyártás nem az én asztalom. És talán nem is a nemezé. Lassú, időigényes folyamat ez és éppen az vész ki ilyenkor a nemezelésből, ami számomra a vonzereje: a kreativitás, a változatosság, az egyediség. De semmiképp nem volt hasztalan! Bár a monotónia tűrésem nem lett jobb, de rutint szereztem, gyorsabban, biztosabban nemezelek, és hát mégiscsak ovisok lesznek azok, akik az egésznek a gyümölcsét élvezik majd:-) Külön örülök, hogy a program összeállítói ennyire ragaszkodtak a természetes anyagokhoz, ezért készültek a bábok gyapjúból, és a bábok házai csodaszép fonott kosarakból.

A hét különböző bábból én Ficakot, a kutyust és Csipeket, az űrlény szerű figurát nyertem meg. Kész tervek, rajzok alapján dolgoztunk, ránk a technikai megvalósítás és az életre keltés maradt.

A bábok biztosan másképp viselkednek majd az óvodai előadásokon, hiszen addigra túl lesznek némi felkészítő tréningen és néhány célzott tanfolyamon, én pusztán arról tudok beszámolni, hogy nálam, a születésükkor hogyan viselkedtek, miképp ízlelgették a körülöttük feltáruló világot.
Fotókkal is igazolhatom a látottakat.

Ficak alamuszi figurának tűnhet, de rá is igaz, mint arra a bizonyos nyuszira, hogy...nagyot ugrik. Négy manccsal habzsolja az életet huszad magával.

Ma napfürdőztek, bambit szürcsölgettek, és némelyik nem röstellt az egyik Csipekkel a tetőn üldögélni...beszélgetni...és miegymás.

Csipek romantikusabb lélek, azt gondolhatnánk, hogy rendhagyó külseje igazi hobóvá formálta, de ahogy kiszökdöstek az elkészült bábok a kertbe, a pitypangokat és nárciszokat szaglászták és űrlapjukon a kertészkedést jelölték meg fő hobbijukként.
Ki érti ezt?

Menetrend szerinti kert járat...

Némi versengést és ellenségeskedést fedeztem fel a minap a két csapat közt, így egy kis közösségformáló tréninget szerveztem nekik. Úgy gondoltam az együttes Naplemente szemlélés kiváló csoportformáló tevékenység lesz és ezt még megfejeltük egy közös koncerttel.

A 2011-ben amúgy is aktuális Liszt Ferenc emlékév okán kórust alapítottunk, melyben a férfi szólamokat a Ficakok, a női szólamokat a Csipekek dúdolták. Liszt II. Magyar rabszódiáját adtuk elő, amit meglehetősen nehéz volt kórusművé varázsolni, mert a kotta eredetileg zongorára íródott..., de megoldottuk.
Fergeteges volt a siker. A leány rigók a kitépkedett farktollaikat dobálták a színpad felé...
Ez egyben a búcsúest is volt. Tábortüzet gyújtottunk, szalonnát sütöttünk, sztorizgattunk és egy csipek-ficak barátságos labdarúgó mérkőzést is lejátszottunk a lemenő nap utolsó fénysugarai között...6:3

A bábok már nincsenek nálam. Találkoztak társaikkal és rövidke szabad életük után új, felelősségteljes feladatukra koncentrálnak teljes mellbedobással.

Ja, és még egy fontos gondolat. Ezúton szeretném megköszönni édesanyámnak a bábok varrási munkálataiban vállalt hathatós segítségét. Köszi anyu... nélküled nem ment volna...

Lámpácska

2011-04-14T00:50:00.000+02:00

Nemrégiben a Hagyományok Házában jártam, a csodálatos Jaskó Boró vezette "Szőr-kör" egyik alkalmán, ahol meghívott vendégként libbent be a mosolygós, mitöbb nevetős nemezkészítő, Kostyál Erika. Összegabalyodott kovácsoltvas lámpavázakkal egyensúlyozott, amiből éles elmém, és villámgyors képzettársítási képességem nyomán azonnal arra a következtetésre jutottam, hogy a foglalkozáson lámpa huzatot fogunk nemezelni. Így is lett.

Sajnos sietnem kellett haza, így a részletesen kidolgozott és alaposan megtervezett nemez helyett meg kellett elégednem a "durr-bele" stílussal, amit nagyképűen nonfiguratív, esetleg absztrakt alkotásnak is nevezhetnék.... de nem teszem.

Esti meséhez és lefekvés előtti világmegváltó ovis beszélgetéshez szerettem volna fényforrást biztosítani, leány színekben, leány szobába. Így rózsaszín gézen, lila gyapjúval, és hasonló színű selyem és lenszálakkal díszítve született meg villámgyorsan a lányka lámpa.
Erika tanácsát követve, azért, hogy a fény átjusson a nemezen, lehelet vékonyan raktam le a gyapjú rétegeket, majd sitty-sutty összesimogattam, begyúrtam.

Erika lámpái és a többi lelkes szőr-körös munkája mindenesetre beindították a fantáziámat, biztosan nem ez lesz az utolsó világító nemezem.

Azóta túl vagyunk Janka lányommal néhány hangulatvilágítás kísérte beszélgetésen.
Biztosan a lámpa csodás fénye is hozzájárult, hogy végre megtudhattam: "az ovális felmelegedés szörnyű dolog..."

A tótágast álló fa, a mókus és a szarkamadár

2011-03-07T01:35:00.000+01:00

Elmúlt a farsang időszaka, elbúcsúzunk lassan a téltől is. Kislányommal komolyan készültünk a nagy eseményre, az ovis farsangi bálra. Számtalan terv fölmerült Jankában, végül a lovacskától a szivárványtündéren át eljutottunk a tökéletes ötlethez: egy virágzó, tavaszt idéző fácskáig, amin állatok élnek, történetesen egy mókus és egy madár.

Túlzás lenne? Nem hiszem. Nem csak a végeredmény, hanem a közös, tervezgetéssel, álmodozással, alkotással eltöltött idő számít. Sőt, ez számít igazán! Kislányom a kobakjára erősített szarka fészekbe nagy műgonddal válogatta össze a csillogó kincseket, megtervezte a virágokat, kiválasztotta a színeket és rajzolt, színezett, tervezett. Engem pedig vitt magával az ő lendülete. Bevontuk a mamát is, aki hajdanán az én jelmezeimet alkotta meg, most pedig az unokájának varrogatta az apró gyöngyöket és virágokat.

És hogy elégedett volt-e Janka a végeredménnyel? Nagyon. Az óvónénihez intézett szavait idézve: "anyukám erre pazarolta az idejét...hogy én boldog legyek." Azt hiszem a "pazarolni" szó jelentésével még nincs teljesen tisztában, de a lényeget jól érezte:-)

Mese...

Egy kerek erdő közepében… kezdhetném a mesét. De ez a történet nem az erdő közepében, hanem a szélénél is szélebben kezdődik.

Egy parányi mag a nyugati szél szárnyán, majd egy kismadár csőrében, végül egy hangya hátán hosszú utat tett meg egy távoli világból, hogy aztán a hangya hátáról a földre pottyanva új életet kezdjen. A pici mag a hideg elől földpaplannal takarózott, szomjúságát esővel oltotta, aztán kíváncsiságtól hajtva, vajon mi lehet a föld fölött, szárba szökkent és frissen, zölden nagyot nyújtózott a tavaszi napsütésben.

A kis hajtás egyre növekedett, évről-évre erősödött és hamarosan egy kedves kis fává cseperedett. Kíváncsisága és tudásszomja nem csökkent az évek alatt, minden arra poroszkáló bogarat, hernyót és a vékonyka ágain megpihenő madárkát alaposan kifaggatott. Minden szavukat megjegyezte, de minél többet tudott, annál több kérdés motoszkált apró levelekkel díszített lombfejében. Azt már tudta, hogy a Nap keleten kel és nyugaton nyugszik, és azt is tudta, hogy a madarak tojásból kelnek ki, tudott a hernyókból átalakuló csodás pillangókról és a felhőkről és az évszakokról, de arra a kérdésre, hogy ő miért más, mint a többi fa, nem kapott választ. Ilyenkor zavartan köszörülték torkukat az erdő állatai, vagy ideges szárnycsapkodásba kezdtek, ki-ki vérmérséklete és testi adottságai szerint.

Hogy miben különbözött hősünk a többi fától? Csak az kérdezhet ilyen balgaságot, aki még nem látta őt.

A kicsi fa ugyanis másképp nézett ki, mint amit megszoktunk egy szokványos, jóravaló fától. Neki a lombja és az ágai éltek a föld közelében, és a törzse kapaszkodott az ég felé, mintha tótágast állna. A kicsi fa idővel kezdte magát kényelmetlenül érezni. Az erdőnek a legszélén lakott, és másképp is nézett ki, mint társai, ráadásul a többi fával ellentétben nem a szokványos időjárással, széllel, esővel kapcsolatos dolgok érdekelték, így szép lassan magányosnak kezdte magát érezni. Az erdő nem törődött vele, néha még csúfolták is.

Egy hideg őszi nap azonban gyökeres változást hozott szomorkás életében. Halk motoszkálást hallott a földre csüngő ágai közül és valami csiklandozni kezdte sárguló leveleit. Egy apró, magányos mókus volt. Menedéket keresett a hideg szél elől és éppen kapóra jött neki a földre boruló lombsátor. A kicsi fa lélegzetvisszafojtva figyelt. Örült a váratlan vendégnek, de elijeszteni nem szerette volna tolakodó kérdésekkel. Szinte biztos volt benne, hogy a mókus amint észreveszi lomja és törzse furcsaságát, azonnal másik menedéket keres.

De nem így történt. A mókusnak nagyon tetszett a fa, a földre boruló ágakat létrának használta, és a kicsi fa törzsén még egy kényelmes odút is talált. A magasból remek kilátás nyílt a közelben csordogáló patakra és a környék élőlényeire. Egyszerűen pompásnak találta. A kicsi fa pedig repesett a boldogságtól. Ahogy egyre jobban megismerték egymást úgy mélyült el barátságuk.

Hamarosan újabb lakó költözött a kicsi fára. Egy szarkamadár. Kényelmes kis fészket épített az ágak közé, abba gyűjtögette fényes, kényes kincseit. A madár sem volt az a szokványos fajta. Nem bírt ellenállni a csillogásnak, emiatt gyakran került bajba. Nem rosszaságból, nem kapzsiságból gyűjtögette a környék kincseit, csak valami belülről hajtotta nap-nap után. Minden elcsent gyűrűnél, óránál, vagy fényes érménél elhatározta, hogy ez lesz az utolsó, de elhatározásában hamar elgyengült, amikor újabb kincset látott. Ragadós csőre miatt számkivetettnek érezte magát. A becsületes rigók és rendszerető cinegék nem értették őt, és hát mit szépítsem, ferde szemmel tekintettek a szarkára.

Új otthonába félve költözött be, tartott a fa és a mókus megvető gúnyolódásaitól. A jószívű mókus és a tótágast álló kicsi fa azonban nem bántották. Érdeklődve, barátságosan figyelték a szarka röpködését és gyűjtögetését. "Senki sem tökéletes"- mondta egyszer elgondolkodva a kicsi fa és a mókus egyetértően bólogatott. A szarkamadár végre megpihenhetett és nem kellett eltitkolnia becses kincseit, nem kellett rejtegetnie különös életét. Idővel a mókus és a fa barátsága fontosabb lett neki, mint a csillogó díszek, és már csak néha-néha csapott le egy földön heverő pénzdarabra, vagy elvesztett nyakláncra.

Éjkirálynő

2011-02-10T01:38:00.000+01:00

Már egy korábbi bejegyzésben említettem, hogy nekem bizony kimaradt a királylányos, hercegnős korszak az életemből. Farsang alkalmával szüleim, talán nem is tudatos környezeti nevelése hatására én almafa, meg tücsök voltam, ja és bohóc és vekker, bár ezeknek nem sok közük van a környezetvédelemhez.

Az élet azonban egyensúlyra törekszik, így az én antikirálylány korszakomat vagy inkább korszaktalanságomat most bőségesen kárpótolja a sors, családunk leánygyermekei személyében. Az idei farsangi kívánságok: éjkirálynő jelmez az unokahúgomnak és szivárványhercegnő, (vagy mi a szösz) a kislányomnak. Ez utóbbinak tulajdonképpen örülök, mert pár héttel ezelőtt még egy teljesen felszerszámozott lovacska szeretett volna lenni, aminek a megvalósításán erősen töprengtem már egy ideje... Persze az ovis farsangig még hátravan két hét, azalatt változhatnak az ötletek.

A 9 éves unokahúgom jelmezénél kicsit aggódtam, mert féltem hogy nem találom el az ízlését, de miután éppen úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna és különleges is volt, meg földig érő is, meg uszályos-szárnyas és kicsit csillogós, ezért nagy megnyugvásomra teljes volt a siker. Az éjkirálynős farsang már lezajlott, de a fotók a rossz megvilágítás miatt nem lettek szépek, így ráhúztam Janka lányomra a jelmezt az új fotók kedvéért. Kissé hosszú volt rá a ruha, így az egyik nagyobb méretű lábosomra állítottam rá, amit nagyon tudományos arckifejezéssel tűrt... és a fazék sem kandikált ki a ruha alól.
Olyan képet azonban, ahol ne kalimpált volna a kezével, vagy a lábával, nem sikerül készítenem... Hiszen ha szárnyai és varázspálcája van az ember gyerekének, azzal kezdeni is kell valamit, nem lehet csak úgy álldigálni..
Ezek az ötévesek már csak ilyenek...

A ruha szalaggyapjúból készült, a lila különböző árnyalataiban, a szárnyak és a mellrészen, valamint a hátsó fűző részen lévő betét egyszerű lilára festett gézből áll. A ruha készítésekor három vékony réteg gyapjút raktam egymásra, azt szerettem volna elérni, hogy legyen tartása, de ne legyen vaskos. A ruha hátulja fűzős, ez egyszerű, de mutatós záródást biztosít. A géz szárnyak a két kéz ujjaira akaszthatók, de leengedve impozáns uszályként működnek.
Kis koronát is nemezeltem a jelmezhez.

Hamarosan nekiállok a szivárvány ruhához is, majd beszámolok róla.

Sálvég...

2011-02-01T09:14:00.000+01:00

Szinte mindenki búcsúztatná már a telet, hosszabb nappalokra, zöldre, rügyfakadásra, kelepelő gólyákra és tavaszi szellőre vágyik. Meg föld illatra és eperfagyira...
De én nem. Illetve még nem. Szeretem a fagyit és a hóvirágok is ellágyítják a szívemet, de az évek taposásával kezdem megérteni a tél erejét, szépségét, izgalmát. A nyár már nem nekem való. Túl meleg, túl vakító és túl száraz... és nem áll jól nekem. Mint ahogy a nyári ruhák sem...

A tél csodája a kettősségében rejlik. Odakint zord,... idebent meleg. Sokszor magányos... de egy kübli tea, egy szelet kuglóf mellett társas, baráti, hangulatos. Csendes, rejtélyes... de lámpásoktól fényes és muzsikától hangos, ha úgy akarjuk.
Télen sokkal több erőfeszítést teszünk, hogy jobban érezzük magunkat.
Mert muszáj.
De a muszájból is születhetnek jó dolgok. Gyakrabban hívjuk egymást, több sütit sütünk, többet "kinevetavégénezünk", több gyertyát gyújtunk, és a gyengébb vicceken is nevetünk.

Jó, tudom még benne vagyunk a télben, és lesz időm ráunni, de most még kiélvezem a cipőm alatt ropogó jeget, a fákon csücsülő zúzmarát és az élő madártévémet, amit a konyhaablakomból láthatok rendszeres műsorral és állandó szereplőkkel. A műsor címe: madáridó, mely sport-, gasztronómiai-, ismeretterjesztő műsor és szappanopera egyben. A helyszín a kiszáradt szilfánk, és a körülötte elhelyezett madáreleség 2 m sugarú köre. Varjak, rigók, cinegék, galambok egy fakopáncs és egy csomó verébstatiszta a szereplői. Hát nem csodás?
Na nem siránkozom azért olyan nagyon, a tavasz sem lesz randa, de így kifelé menet a télből vágytam még egy utolsó télidéző, meleget adó, körülölelő nemezsálra. És minthogy egymagában is annyi idő begyúrni, mint másodmagával, mindjárt társult hozzá egy testvér... Talán nem is sálak, inkább amolyan vállkendőszerű teremtmények... vagy mi a szösz.

Tüzet, lángokat, melegséget idéz az első darab, csigavonalakkal, végtelenséggel, szeretettel... ha ez így nem túl csöpögős. A vonalakat bordó gyapjúfonallal raktam ki, a saját festésű szalaggyapjúból pedig a sárga, narancs, barna és zöld színeket választottam.

Az élénk narancs géz szép hátteret ad a sálnak és így mindjárt két darabot nyerünk, hiszen mindkét oldala hordható.
Kifordítom, befordítom, mégis...

Másik művem többszörös félresiklás eredménye. Egy -színeit tekintve- genetikailag módosult zebra és egy szintén színtévesztő párduc találkozásából született meg a frigy, akik talán éppen különcségük okán találtak egymásra és gubancolták össze életüket végérvényesen. Őket már csak az ásó, kapa, nagyolló szakíthatja szét.

Hideg színeket párosítottam meleg színekkel, ezt a növényevő zebra és a ragadozó párduc is alátámaszthatja.

A fogas egy kocsmából került hozzám. Annyi füstös, zajos, kapatos év után ugye megérdemel egy nagy nemezölelést és békés, már-már unalmas hétköznapokat? Én mindenesetre befogadtam, szigorú absztinencia mellett.

A sálak kora azért nem áldozott le végérvényesen, tavasszal is fázhat a nyakunk. És lesz még tél is minden bizonnyal. Na megyek, megnézem a madáridó 126. epizódját, ha ugyanis lekésem, nem lesz ismétlés, és semmiképp nem akarok lemaradni a "Varjú visszatér" című részről...

A varázsmellény

2011-01-19T00:21:00.000+01:00

Hol volt, hol nem volt, a Duna parton túl, a dimbes-dombos homokbuckákon is túl, még a vasúti átjárón is túl volt egyszer egy kislány. Öt éves forma lehetett, amolyan cserfes, kotnyeles, mosolygós szemű és szeleburdi lányka. Minden érdekelte a világon, annyi, de annyi kérdéssel bombázta a felnőtteket, hogy azok még pislogni is elfelejtettek közben. Hát ennek a kislánynak egyik reggel az a remek gondolata támadt, hogy megtanul repülni. A nagypapája is repülőgépekkel foglalkozott, meg a dédnagypapája is repülőgépekkel foglalkozott és madarak is laktak a kertjükben, -nevezetesen rigók, szarkák, cinegék és rozsdafarkúak-, így pontosan tudta, hogy szárnyak nélkül nem lehet repülni. De ez a kislányt egy csöppet sem zavarta. Minden reggel, minden este, és minden pillanatban, amikor eszébe jutott, gyakorolt egy kicsit. Ilyenkor széttárta karjait, csücsörített, behunyta a szemét és sebesen csapkodva elrugaszkodott a földről.... Merészebb pillanataiban a sámliról. De aztán visszahuppant. Mindig visszahuppant. A lepottyanás egy darabig nem szegte kedvét, de sok-sok hét múltán kezdett az az érzés motoszkálni benne, hogy nem ő lesz az első repülő kislány a világon. Egy kicsit elszomorodott ezen, de éppen csak egy kósza gondolat erejéig.

Egyik reggel azonban talált valamit az ágyán. Egy piros mellényt. Nem mondta neki senki, és nem is hallotta senkitől, de ő azonnal tudta, hogy ez egy varázsmellény. Egyszerűen érezte és kész. Gyorsan belebújt és olyan könnyű lett, olyan légies, hogy szinte kapaszkodnia kellett el ne szálljon.

Gyorsan kiszaladt a kertbe, ahol a januári zimankó helyett hétágra sütött a Nap és a széljárás is éppen repüléshez kedvezett. A kislány azonban nem akart újra csalódni. Úgy gondolta biztosra megy. Gyakorlás, figyelem, tudomány és némi varázslat nem árthat- gondolta, és komoly előkészületeket tett a nagy repüléshez. Alig várta, hogy megpillanthassa házikójuk vörös cserepes tetejét és, hogy versenyt szállhasson a szemtelen verebekkel. Már előre dörzsölgette apró kezeit.

A kislány úgy gondolta, kellene egy kis üzemanyag. A repülőket a kerozin hajtja, a madarakat pedig a napfény, ezt minden ötéves kislány tudja. Hosszas gondolkodás után az utóbbi mellett döntött, így lefeküdt a fűbe, arcát a Nap felé fordította és várt. Érezte a finom, csiklandozó meleget, és lesütött szempillái mögött a simogató fényességet. Aztán hirtelen eszébe jutottak anyukája szavai, miszerint hideg van még a földön heverészéshez, így fürgén fölpattant és fekete lakkcipőjében, piros mellényében, álldogálva folytatta a napfény tankolást. Még a kezeit is széttárta, biztos, ami biztos. Amikor úgy érezte, több napfény már nem fér belé, csordultig van napsugárral, eszébe jutott, hogy egy kis varázslással, bűvészkedéssel még biztosabban mehetne a hőn áhított repülés. Ujjait varázsló pozícióba állította, és feszült arccal, mély átéléssel belekezdett az ilyenkor szokásos és hatásos hókuszpókuszba, csiribí-csiribába és abrakadabrába.

Mindennel elkészült, már csak a nagy ugrás volt hátra. Keresett egy magaslatot, és nekifutott... Már futás közben érezte, milyen könnyedén emelkednek lakkcipős lábai. Biztos volt benne, minden csontjában, minden apró sejtjében érezte, hogy a mellény, a napfény és az abrakadabra segítségével végre felszállhat az égbe. Az elrugaszkodás remekül sikerült és a kislány soha nem észlelt ilyen könnyedséget széttárt karjaiban, ilyen örömöt nagyokat dobbanó szívében.

Hogy milyen magasra szállt a kislány? Hogy sikerült-e kergetőznie a verebekkel, és hogy látta-e a házak tetejét, azt nem tudni pontosan, de amikor anyukája behívta, hogy rakjon rendet a szobájában, jó ideig nem akadt kislánya nyomára.

Eltitkolt interjú Barbival 2010-ből

2011-01-12T23:36:00.000+01:00

A meteorológiai előrejelzés kivételesen nem tévedett, amikor viharos erejű szelet jósolt. Valóban viharos erejű szél süvített szinte egész nap. Halk, elfúló hang ütötte meg a fülem, de eleinte a szélnek tulajdonítottam, amint a teregetőn kinnfelejtett és emiatt újabb mosásra kárhoztatott paplanhuzatokat reptette szerte-szét és szana. A hang azonban kitartó volt és egyre kevésbé hasonlított a vergődő huzatokéhoz. Az ajtó felől jött és meglehetősen idegesítővé vált. Kinyitottam. Mármint az ajtót. 2010-ben az ember már semmin nem csodálkozik. Azon sem, ha egy barbi áll az ajtónk előtt. Én mégis elámultam. Barbi ugyanis óriás volt, de éppen azokkal - hogyis mondjam, hogy senkit ne bántsak meg- az anatómiailag nem indokokolt arányokkal, melyeket apróbb társainál is tapasztalhatunk. Ráadásul csak állni volt képes.

- Barbie vagyok, „e”-vel a végén. – rebegte

- Én pedig Bea, „e”vel a közepén. – válaszoltam.

Ez erős lökést adott további tartalmas társalgásunkhoz.

-Fázol?- kérdeztem kissé már elkopott szociális érzékenységemmel.

-Fázom. – sóhajtotta.

-Adjak egy kötött babapulóvert?

-Nem lehetne valami csinosabbat? Tudod, a név kötelez: Barbie, „e”-vel a végén. És eközben műszájfényét igazgatta.

-Éppen van nálam egy selyem-nemez sál, de ha meglátják rajtad nemezes barátaim, talán kitagadnak. De legalábbis szentségtörésnek tartják majd - aggodalmaskodtam.

-Én is tudom milyen magányosnak, kitaszítottnak lenni. Engem senki se szeret. -Válaszolta.

-Vajon miért?- kérdeztem

Barbie fogas

-Mert túl szép vagyok, hogy igaz legyek.

Meg szerény is gondoltam, de valahogy mégis megsajnáltam, mert tényleg vacogott, tényleg senki sem szerette és tervezői spórolása miatt folyton álldogálnia kellett, mert úgy gondolták, hogy az ülés nem áll jól neki… Ezelőtt még nem láttam olyan játékbabát, amit ne lehetett volna leültetni. Persze gyerekkoromban még a csokimikulás is csokiból volt, nem tejbevonómassza ízű izéből. Régi szép idők. Ülni tudó babák, csoki ízű csokik… A múltkor a közértben a vaj ízű margarin(!) verte ki nálam a biztosítékot… Visszatérve Barbie-ra (e-vel a végén), mesélt még sanyarú sorsáról, arról hogy mérete miatt játszani nem lehet vele (86 cm magas), merev lábai miatt öltöztetni sem lehet, fésülni meg azért nem mert hátul mérsékelten kopasz, mondván, az a kirakatban úgy sem látszik. Tulajdonképpen semmire sem jó.

- Hát rendben, felveheted kicsit a sálat, elég nagy vagy már hozzá- mondtam nagylelkűen.

És Barbie nem fázott többé és boldog volt. Végre lett értelme létezésének, hasznos tagja lehetett műanyag, önmagából kifordult világunknak: sáltartó Barbie fogas.

- És színben éppen passzol a sminkemhez- kiáltotta boldogan.

Kitámasztottam egy fához (ülni úgy sem tud) és ő boldogan pózolt.

De ezt nem teszem föl a blogra - mondtam, mert túl sokat kellene utána magyarázkodnom. Úgy éreztem elfogadta ezt a helyzetet. Többet nem igen beszélgettünk, mert nagyjából kiveséztük az összes közös témánkat.

Pssszt…sziasztok, Barbie vagyok! Titokban mégis felteszem magam Bea blogjára, mert szerintem megérdemlem. Világbéke!

Másik sál, ami nem megy Barbie sminkjéhez, de azért szép...

Túl az ünnepeken...

2011-01-10T15:19:00.000+01:00

Már mindenki javában az újévet tervezgeti, készül a remélhetőleg jobb, szebb, derűsebb 2011-es esztendőre, én meg éppen csak túl vagyok az óév utáni kötelező regenerálódáson. Hát mi tagadás, kicsit későn érő és lassan reagáló típus vagyok. A Karácsony nagyszerű volt. Azt hiszem. Na persze nem olyan, mint a csilli-villi amerikai filmekben, ahol a mennyezetig érő dúsan és tökéletesen feldíszített karácsonyfa tövében, az elegánsan megterített és roskadásig megpakolt szupermenük társaságában, rénszarvasos pulóverben, boldog, széles mosollyal ölelgetik egymást a makulátlan külsejű emberek, olykor elmorzsolva egy maghatottságtól legördülő könnycseppet szemük sarkában. A mi Karácsonyunk sem nem volt tökéletes, sem nem volt makulátlan. Inkább kicsit suta, rohanós, és esetlen. Pedig idén is, mint minden évben magabiztosan futottam neki ennek a csodálatos, szívet melengető ünnepnek. Felkötöttem magamra egy képzeletbeli szemellenzőt, hogy mindig szem előtt tudjam tartani az ünnep valódi értékeit, üzenetét, és jelentőségét és szigorúan megfogadtam, hogy nem hagyom magam bedarálni. Nem hagyom, hogy a média, az üzletek és a szomszédasszonyok valamiféle kényszerű elvárás felé sodorjanak és nem hagyom, hogy bárminek és bárkinek kötelezően meg kelljen felelnem. Nnnna...ezt jól kigondoltam. Aztán ahogy közeledett az ünnep, a szemellenzőt és a magabiztosságot valahol útközben elhagytam és azon vettem észre magam, hogy már megint -mint minden évben- kétségbeesve, kapkodva szaladgálok mindenféle elvégzendő, megvásárolandó listákat tartalmazó cetlikkel.

Hol van már a tavalyi hó...

Összefolynak már a napok, de emlékszem arra a pillanatra, amikor Karácsony első estéjén fáradtan, meggyötörten üldögéltem a tökéletlen karácsonyfa, tökéletlen menü és tökéletlen ajándékok romjainál ás azon gondolkodtam, hol rontottam el már megint? Egyáltalán elrontottam-e valamit. Tűnődtem, tűnődtem, aztán, talán a karácsonyfaizzók pislákoló fénye miatt, világosság gyúlt zaklatott kis fejemben. Dehogy rontottam el! A mi családunk valószínűleg ilyen. Rénszarvasos pulóverünk sincs, meg 12 személyes antik porcelán étkészletünk sincs, meg tervezésben, logisztikában és lebonyolításban sem vagyunk tökéletesek, de ünnepelni azért még tudunk. És hát egyszerű tulajdonképpen a képlet. Csak szem előtt kell tartanunk, miről szól ez az ünnep. Születésről, szeretetről, megnyugvásról. De mintha már ezt végiggondoltam volna egy párszor...olyan ismerős! Akad azért néhány mérési módszer, ami segít tisztán látni ünneplésünk sikerét. A szobában fellelhető egy főre jutó mosolyok, ölelések száma, és a kiskorúak szemében gyúló csillogás fényességének ereje iránymutató lehet. Abból pedig akadt bőven. De azért jövőre megpróbálom újra. Hátha nem hagyom el a szemellenzőmet.

Karácsonyra készülvén számtalan dolgot nemezeltem. Családomnak, barátaimnak, meg a barátaim, ismerőseim barátainak meg azoknak a barátainak. És bár lehet, hogy a Karácsonyunk kicsit zaklatott volt, de nemezelni akkor is jó! Vagy éppen azért jó, mert sokminden más olyan zavaros?
Azt szeretem a nemezelésben, hogy minden tárgy mögött egy történet lapul, aminek a szereplői olyan emberek, akik szeretik egymást. Még soha nem kértek tőlem nemezt kényszerűségből, utálatból vagy kötelességtudatból, mindig gondos, szerető elképzelésekkel keresnek meg.
Idén sokan, sokfélét kértek tőlem, mindegyiket szerettem, mindegyiket másért. Nem tudom most mindet felidézni, de remélem, hogy a megajándékozottaknak legalább annyi örömet szereznek ezek a tárgyak, mint nekem készítésük során.

Dóri, a takaró meg én

Az egyik ilyen karácsonyi kérés egy ágymögévaló volt. Melegséget, erőt és meséket rejtő darab ez, amit Orsinak és családjának készítettem. Segítségem is volt a leendő tanítónéni, Dóri személyében. Rengeteget dolgoztunk a türkmén mintás takaróval, sokat beszélgettünk, még többet kacarásztunk, időnként jól elfáradtunk, de minden pillanatát élveztük. Nagy munka egy ilyen takaró elkészítése, de mindig találtunk valakit, aki besegített a minta kirakásában, vagy a nemez begyúrásában... A türkmén nemezek titokzatosak, mindig rejtenek magukban valamilyen történetet, ami éppen olyan, mint egy vers...mást mond az alkotójának, és mást annak, aki "elolvassa", megérinti, elmerül benne. Dórinak a teremtéstörténetet idézte meg a takaró, az újdonsült gazdájának megint mást...

Mennyei mamusz egy menynek

Egy pár mamusz is született Karácsony előtt, amit Mariann kért távol élő fia, fiatal feleségének. Akadnak olyan szomorú sorsú szavaink, amelyek talán nem ok nélkül, de legtöbbször méltatlanul negatív hangulatot árasztanak magukból, goromba viccek tárgyát képezik... Ilyen szavunk az "anyós" is. Pedig ebben a mamuszban egy anyós figyelmessége, szeretete és gondoskodása bújik meg, ami valljuk be, szívet melengető gondolat. Ez az anyós nem olyan anyós:-) Nem botmixerrel, vagy egy "Útmutató kétbalkezes háziasszonyoknak " című könyvvel, hanem egy meleg, puha, lábakat átölelő, a megfázástól óvó mamusszal lepte meg menyét. És ő sem olyan menyét...

Nővéremnek sálat nemezeltem. A zokni, sál, sapka, klasszikus, és hát nézzünk szembe a tényekkel, unalmas ajándék. De nem az, ha magam készítem. És az én drága nővérem örült is neki rendesen! És én is a tőle kapott mustársárga politúros postaládának. Most aztán nem hullanak majd bele a csekkek és felszólító levelek abba a fránya sárba:-)

Jónéhány szütyőt, tartót, tokot is kértek tőlem, de a nagy munkában elfelejtettem lefotózni a műveket. Ez a két csíkos példány lett csak megörökítve. Ira lepte meg velük barátait.

Ennyit tudtam mindössze megörökíteni az ünnepek előtti nemezeimből, de jó érzés, hogy valahol valakinek a zsebében, táskájában, otthonában ott lapulnak ezek a kincsek.

Mindenkinek boldog, nyugodt, szeretetteli Újévet kívánok!

A jó, a rossz és a csúf...

2010-12-05T09:38:00.000+01:00

Olykor, -mit szépítsem, elég gyakran- előfordul velem, hogy egy-egy elképzelt, megálmodott tárgy egészen másképp sikeredik, mint azt az elején elterveztem. Ennek hosszú elemzés után két okot tulajdonítok. Az egyik lehetséges ok a rutin, a tapasztalat és a gyakorlat hiánya...hááát ebben is van ráció. De én szívesebben hinnék a másik okban, történetesen, hogy a tárgyak olykor valamilyen különös oknál fogva önálló életet kezdenek élni és az "ő" életük nem mindig találkozik az én elképzeléseimmel.
Valahogy úgy, mint a gyermekeinknél... Nem minden nevelés kérdése. Vannak a lényünknek, érzéseinknek, vagy személyiségünknek olyan részei, amit egyszerűen már születésünknél magunkban hordozunk: kapunk, vagy nem kapunk valamihez tehetséget, kapunk vagy nem humorérzéket, hosszú lábat, dús hajat... Én például rövid, kicsit görbe lábat kaptam... köszönöm papa... Aztán, hogy szüleink, családunk, tanáraink és mi magunk mit kezdünk ezekkel az adottságokkal, kezdünk-e egyáltalán valamit, az már más tészta. De azt gyakran látom, hogy sokan kényelmetlenül érzik magukat a felnőttek vagy más emberek által rájuk kényszerített szerepben és idővel vagy megszoknak, vagy megszöknek.
Kissé elkanyarodtam a félresiklott nemeztárgyaimtól, de mostanában átértékeltem a sarokba hajított, elrontottnak ítélt nemezeimet. Újra elővettem őket félretettem eredeti elképzeléseimet és hagytam, hadd menjenek a maguk feje után.

Az egyik ilyen darab még nyáron készült. Szemüvegtoknak indult, egy ismerősöm kérésére, de az eredeti funkciónak a világon semmilyen téren nem felelt meg. Belefért volna a szemüveg, csak nem egy, hanem úgy három-négy darab egyszerre, és olyan vastag lett, hogy szerintem egy nagyobb radioaktív sugárzást is könnyedén elnyelt volna. Nőies külső helyett inkább a darabos, vagy ahogy engem hívtak drága nagyszüleim gyermekkoromban a "masszív" jelző illett volna rá.

Hosszú hónapokig figyelt elhagyatottan, szomorúan a sarokban, amikor megvilágosodtam. "De hiszen ez nem is szemüvegtok! Hanem egy..." És jöttek a jobbnál jobb gondolatok. Mint Pom-pom, aki a mesében éppúgy lehet egyujjas kifordított bundakesztyű mint szobafestő pemzli...

Óriásteremtményem például kiváló tepsifogó lenne, de fakanáltartónak, vagy befőttesüveg dunsztnak is használható. Talán csirkét is lehetne benne sütni: csirke saját gyapjában fantázianévvel. És ez még csak a konyha szekció. Egy teljes kulcskészletet, vagy néhány akkumulátortöltőt is képes elnyelni, de sminktáskának is kiváló.

Így hát elővettem, megfestettem szép zöldre, kapott egy régi fémgombot és szegést, szóval teljes generált, sok törődéssel. Kicsit keverednek benne a stílusok, a varrott szegély, meg a selyem, meg a fém gomb, de ezt nem én akartam így...ezt ő akarta. És tudjátok mit? Nekem tetszik. A félredobott, elhagyatott tárgyból, az egyik kedvenc nemezem lett.
Jó megérinteni, kézbe venni, kincseket pakolni bele.

A másik hasonló sorsú tárgyam egy övtáska. Nagyon vidám pillanatomban készült, emlékszem, valami igazán szépet szerettem volna készíteni, és szerettem vele babrálni az elejétől fogva...aztán valami balul ütött ki. Akik megnézték a félkész darabot, leginkább az érdekes jelzővel illették, ami - mindenki pontosan tudja- azt jelenti: "csúnya, de nem akarlak megbántani".
A sarokban végezte, előző társával együtt.

A minap kézbe vettem, megállapítottam, hogy valóban érdekes, de úgy döntöttem, jobb érdekesnek lenni, mint átlagosnak. Igen, nagy a füle, meg kicsit csámpás is, de végül befejeztem ezt a darabot is. Nemezzsinórral szegtem, megkapta a régi fémgomb párját, így egy család lettek masszív testvérével.

Megszerettem.

Persze füllenthetném azt, hogy éppen ilyennek terveztem őket, de minek hazudnék. Nem rossz dolog az, hogy nem minden rajtunk múlik, és nem mindig minden a terveink szerint alakul. Számomra az is megnyugtató, hogy több jó út, több jó megoldás van. Jelen esetben különösen találó a "tiszta, élő gyapjú" szlogen, mert valóban él... nem csak én formálom, hanem a gyapjú is formálja magát... és engem is.

Mimi

2010-11-30T01:55:00.000+01:00

Mimi a vándortündérek családjába tartozik. Ez egy nagyon irigylésre méltó szakma. Mit szakma, hivatás! A világon semmi más dolguk nincs, mint az emberek arcára mosolyt varázsolni, és ott teremni, ahol híján van a derű és a jókedv...no meg szívet melengetni, az is a dolguk. Mimi kilóg a sorból. Mimi makrancos, szeleburdi, és mit szépítsem...egy égedelem. Testvéreivel együtt, a délre húzó vadlibákkal kellett volna elrepülnie (innen a vándortündér besorolás), de Mimi addig tollászkodott, addig bogarászott és sertepertélt, amíg lekéste a menetrendszerinti utolsó libajáratot. Kicsit én is hibásnak érzem magam. Nem voltam elég határozott és következetes. Talán nem is akartam igazán, hogy elmenjen...

Így üldögélt Mimi a hóban

Mimi fittyet hány a szabályokra. Amikor lehullott az első hó, egy hóval borított farönkön üldögélt sapka és sál nélkül. Nagy-nagy szerencse, hogy egy pár lila kiscsizmát is nemezeltem neki, mert mint tudjuk, lábról a legkönnyebb fölfázni.

Mimi mindig új kalandokra vágyik. Már-már azt hinnéd megpihen egy percre, de legcsendesebb pillanataiban is a következő kalandon töri a fejét.

A fésűt sem ismeri.

Hóangyal

Havas üldögélése után becsalogattam a házba, betakargattam és főztem neki egy jó forró teát (mézeset), de alig fordultam egyet-kettőt, már hűlt helyét találtam. Ismét a hóban leltem rá.
Hóangyalt készített...
És boldog volt, mert közben a kibukkanó Napsugarak simogatták az arcát.

Mimi egyáltalán nem fél semmitől. A magasságtól sem. Ki tudja, hogy apró lábaival hogyan képes bárhová is fölmászni, de képes...

Mimi a tűztövis bokron...

Egy korhadt szilfáról, a rozsdás ereszcsatornáról, és egy csupa-tüske tűztövis bokorról szedtem le néhány percen belül. Nagyon bosszantott a dolog. Mimi nem tudta fölmérni, de én gyakorló anyukaként tisztában voltam vele, milyen sok veszély leselkedik egy ilyen csepp kislányra. A kóbor macskák, a magasfeszültség, az utcánkban száguldozó autók... ja és a kéményseprők...
De Mimi szabad lélek. Őt nem könnyű megregulázni. Minél jobban szorítod, annál inkább elvágyik.

Ösztönösen megéreztem, hogy engednem kell. Ha a magasba vágyik, hát legalább biztonságos körülmények között hódoljon szenvedélyének. Kapott egy hintát...

Mimi ég és föld között...

Órákon keresztül lengedezett, hintázott és lógázott és közben nagyokat kacagott.

Azután ezt is megunta és közölte, hogy ő bizony világgá megy. Megrémültem. Zavaromban és kétségbeesésemben Advent jutott az eszembe. "De Mimi, hiszen holnap Advent első vasárnapja lesz, koszorút kellene készíteni! Segítenél?"
Egyértelmű elutasításra számítottam, éppen ezért volt meglepő igenlő biccentése.
Kicsit tétováztam, Mimi könnyen megvezeti az embert. Na nem bántó szándékkal, csak úgy Mimisen. Hogy minden úgy történjék, ahogy ő szeretné.

Nem felejtünk el Mimi...

De ezúttal tévedtem. Mimi jött és segített. Sürgött-forgott, fontoskodott. Valahol talált egy kétforintost, zsebre vágta és azzal büszkélkedett, hogy ő majd Karácsonykor mindenkit meglep. Nem akartam elrontani a kedvét azzal, hogy a pénzdarab már semmit sem ér, mert úgy csillogott a szeme, és valami azt súgta, tudja, hogy nem a pénz számít. Ezt mindenki tudja, épp úgy mint a lábról történő fölfázást.

Szép délutánt töltöttünk el Mimivel.

Mimit Advent első vasárnapján láttam utoljára. Nyugodtnak, bár kissé szórakozottnak tűnt. Délután egy óra lehetett, a levegő csípős volt, hófelhők gyülekeztek az égen és mindenkinek fázott a lába, amikor... Miminek nyoma veszett.
Talán mégis sikerült elcsípnie egy lemaradt, kósza vadlúd bandát, vagy máshol akadt dolga. Egy másik családnál. Nem tudom, de Mimi akárhol is van, biztosan mosolyt varázsol az arcokra és derűt csal a szívekbe.

A ló, aki megérinti az embereket

2010-11-29T17:47:00.000+01:00

Nagy meglepetésben volt ma részem. Egy kedves ismerősöm, Ervin csodás verset írt Rudolfról, a gyenge lábú lóról. Rudolf sokak számára beképzeltnek tűnik első látásra, de aki mélyebbre lát az tudja, hogy a kevély külső érzékeny és olykor bizonytalan szívet takar. Rudolf nagyon érzékeny, szeretné, ha szeretnék, melyet sokszor nem megfelelően hoz a környezete tudtára. Kicsit fellengzősnek, felszínesnek tűnik, folyton a tükörben nézegeti magát, naponta háromszori csutakolást, sörényfésülést és nyeregpolitúrozást kért például Karácsonyra... de amikor senki nem figyel oda, nagyokat sóhajtozik és a hosszú, de reszketeg lábait vizsgálgatja. Én nagyon szeretem őt, de ezt nem mondhatom neki, mert olyankor zavartan nyeherészik és a patájával apró köröket rajzolgat a levegőbe. Talán ez a vers majd kicsit felvidítja, és remélem elhiszi, hogy ő egy igazán pompás, érző szívű paripa és jobb reszkető lábbal, de erős szívvel élni, mint gyenge szívvel erős lábakon állni.

Rudolf, a ló

Rudolf a félszeg délceg

Beának

Rudolf, a nemezbe nemzett paripa,

lábaival akad némi galiba.

Jóllehet szíve száguldásra termett,

nem társul hozzá elég masszív termet.

Két perc galopp után bóklászásra vált,

s aligha húzna el egy szódásbatárt.

Ha rajta múlik, csak sünöket kerget,

mégis kötöttek hátára egy nyerget.

Mert Rudolf így is daliás és délceg,

s különösebben még csak nem is félszeg.

Büszkén hangoztatja a régi elvet:

ne bánd a muszklit, növessz inkább lelket.

/Zsubori Ervin/

Az író blogján számtalan kincset találhattok még: http://arnolfiniblog.blogspot.com/

Köszönjük Ervin!

Tyilifón

2010-11-27T01:23:00.000+01:00

Középiskolás voltam, amikor megjelentek a mobiltelefonok. Emlékszem, annyira felháborodott a köz az első, utcán, villamoson, buszmegállóban nyilvánosan -és lehetőleg jó harsányan- telefonáló embereken, hogy szegény készülékeket nemes egyszerűséggel bunkofonnak hívták, a gazdájuk magamutogató viselkedése miatt. No azért egy kicsit mindenki irigyelte őket, de legalábbis kíváncsi volt a kütyüre. Kütyü?!? Nagy ormótlan és antennás, három emeletes tolltartó méretű dobozokról beszélek. Apukám is a nagy ellenzők között volt, manapság meg szuperlapos, inoxos (vagy ez csak hűtőben van?), szuperintelligens mobillal éri csak be, amit a sarki közértbe is magával visz, ha netán anyukám lefelejtett volna valamit a listáról... És hozzá béna csengőhangokat tölt le az internetről, amit maximum hangerőre állít, mert kicsit rossz a füle. Bocs apu. A telefonálást azonban diszkréten és szűkszavúan intézi, ezt el kell ismernem. Engem az extrák nem érdekelnek. Tudjak vele telefonálni, sms-t küldeni, és mutassa a pontos időt, mert a karórámból 1999 nyarán kifogyott az elem, és azóta nem jutottam el az óráshoz.
Szóval a mobil 15 év alatt fölküzdötte magát a nélkülözhetetlen tárgyak élvonalába. Gondoljuk csak végig, hogy ha elindulunk valahova, és gyors ellenőrzést végzünk, mi az első három dolog, ami nem hiányozhat: kulcs, pénz, telefon. Ugyi? És a mindennapunk része, lelkiállapotunk erős manipulátora. Ha nem hív senki bennünket, az a baj...ha állandóan csörög, akkor meg az. Ó erről sokat lehetne eszmét kocog-tatni, de ez itt egy nemez blog, így szorítkozzunk a telefonok tokjára.

Először barátaimnak készítettem telefontokokat, aztán mindig volt egy kedvenc formám, fajtám, amit körbejártam, és ha nem inspirált már, továbbléptem. Na nem nagy művészeti alkotásokról van szó, hanem egyszerű, praktikus, mégis személyes tárgyakról.

Íme a selyemmel díszített, csúcsos végű korszak néhány darabja.
Vagy tudományosabban: a telefontokok rendje és selymes-csúcsosok osztálya.
/Dr Szilvia, kaposvári, biológiában igen járatos barátosném felvilágosított, hogy az osztály nagyobb "csomag", mint a rend, így helyesen: telefontokok osztálya, selymes-csúcsosok rendje...Nehogy szakmai vita kerekedjék az ügyből...../

Szeretem az egyszerűségüket, de azért oda-oda csempészek egy kis hajlított drót bigyót, vagy fém bogyót.

A telefontokok osztályozását később még folytatom, de jelentem, leesett az első idei hó, és készülnöm kell a holnapi hógolyócsatára és szánkó vonszolásra. Dddde jó is volt, amikor még én ültem a szánkón és engem húzott jóanyám...

Tavasztündér

2010-11-26T15:22:00.000+01:00

A téma így Advent közeledtével egyáltalán nem aktuális, de a kezembe akadt ez a kép és hát elérzékenyültem:-)
A farsang sok szülőnek rémálom. Ma már kicsit könnyebb a dolguk, hiszen készen kapható számtalan jelmez, válogathatnak ízlésük, a gyerkőc akarata és a pénztárca állapota szerint. Én szerencsés vagyok, szeretem az effajta bolondozást. Szívesen alkotok gyerekek elképzelései alapján... Olyan jó nekik! Simán átlényegülnek bármilyen szerepbe és senki nem csodálkozik rajtuk, senki nem csóválja a fejét és nem kell magyarázkodniuk, ha egyszer csak csaholásban és ugatásban törnek ki. Bezzeg minket felnőtteket ezért bezárnának... Mostanában, lévén a lányom 1/2 5 éves gyakran játszunk szerepjátékokat. Én általában a banya, vagy a rendőr, vagy a gonosz, macskáját elhanyagoló ablakszerelő szerepét kapom, de sebaj, így is jó móka. A királylányt, a tündért, és a jóságos doktornénit, mindig kislányom játsza, és ehhez időnként be is öltözik. Tavaly, az óvodai farsang közeledtével, egy nappal az esemény előtt eszébe jutott, hogy inkább mégsem pillangó, hanem tavasztündér-hercegnő-királykisasszony szeretne lenni. Azt hitte kifog rajtam! Segített megtervezni, kitalálta a színeket, én pedig lila gézre, szabott sablonra nemezelve elkészítettem. Virágos, fátlylas koszorút is terveztünk a ruhához. A ruha hátul fűzős, így könnyű belebújni. Mindketten elégedettek voltunk.

Idén ló szeretne lenni. Kemény feladat, de valahogy majd csak megoldjuk...:-)

Lilla a ló...és Rudolf a táltos

2010-11-26T13:10:00.000+01:00

Anyukaként számtalan elvemet voltam kénytelen feladni. Ugyanis amíg lányom meg nem született, kiválóan értettem a gyerekneveléshez, szívesen adtam jobbnál jobb tanácsokat, de valahogy anyává válásom után ez a tudás szertefoszlott. Hiszen például hogyan lehetne szembeúszni (és megúszni) a barbie babák és az én kicsi pónimónik csilli-villi világát, miután hetente kaptunk nagynéniktől, mamáktól, barátoktól, vagy örököltünk rokonoktól effajta csodákat...? Sehogy. De kiterveltem valamit. Minden plasztikmütyür helyett nemezelek egyet, ellensúlyozandó a "made in China" dömpinget. A hosszúlábú babák ugyan nem tűntek el az életünkből, de talán kislányomban tudatosul, hogy van élet a műanyag szárnyaspónikon túl is.

Lilla a ló

Lovacskákkal kezdtem. Azokat nagyon szeretjük. Ló jöhet minden mennyiségben. Anatómiai arányokat senki ne kérjen tőlem számon, a lelkesedés és a lóbarátság volt a hajtóerőm.

Lilla a ló a harmadik lovam, az első kettőről még nem született fotó, kicsit ugyanis szégyenlősek... Lilla sablonra nemezelődött és a végén kitömődött. Lillának nagy a feje, mert nagyon-nagyon okos. És nem szomorúságában lógatja, hanem mert nyomolvasást tanul az egyetemen és éppen gyakorol.
Lilla már nem velünk él, egy aranyos kislány nyugodtabb körülményeket tudott neki biztosítani.

Negyedik lovam éppen barbie méretű, még rá is tudnám ültetni, ha akarnám, de nem akarom. Rudolfnak gyengék a lábai, már így született... de azért nyerget kellett raknom a hátára, mert szégyenli a gyenge lábait, és a nyereggel palástolja testi hibáját. Méghogy a lányok hiúak! Rudolfot tilos Rudinak becézni, arra nyihogni és prüszkölni kezd. Rudolf saját maga szerint jóképű. Hát ezt ítélje meg a kedves olvasó.

Rudolf, aki saját maga szerint igen jóképű...

Nyaktekerészeti-mellfekvenc

2010-11-25T23:24:00.001+01:00

Na jó, a cím kicsit hazudós, mert nem a humoros nyelvújítónk által emlegetett nyakkendőkről, hanem szimpla sálakról , vagy ahogy időnként hallom "nyaksálakról" szeretnék megemlékezni. Apropó, nyaksál? Mert milyen sál van még? Fejsál, vagy lábsál? Felsálról már hallottam... Csak hallottam, mert husi ügyben nem vagyok egy guru, de hogy ne érje szó a ház elejét, utánanéztem: felsál = színhús, marha vagy borjú felső combjából. A nyakamba azért nem tenném...

Gézre nemezelt sálak

Visszatérve a sálakhoz, készítettem egy párat már. Izgalmas, bár meglehetősen hely és időigényes elfoglaltság. Viszont eddig még majdnem mindnek akadt gazdája. Az első darabokat gézre nemezeltem. Tetszik a pamut és a gyapjú ilyetén barátkozása, érdekes felületet kaphatunk, bár kétségtelen, hogy tapintása, esése inkább hagyományos sál funkciónak felel meg: sál classic.

Lágyabb esésű, kendőszerű darabhoz a bárányokat a hernyókkal kell kereszteznünk. A nyelvújítók nyomdokaiba lépve nevezhetnénk a végterméket bárnyónak, vagy esetleg heránynak, de ehelyett a barátságataln nuno-filc névre hallgat. És a bárányok is hallgatnak...

A selyemre nemezelés nagy divat manapság, amit nem is csodálok, könnyű, finom, játékos, olykor drámai felületet ad, ahogyan a nemez összeráncolja a szabadon hagyott selyemfoltokat.
Én mostanában fehér selyemre nemezelek fehér pihe-puha gyapjút és a végén együtt festem meg. Ugyanaz az árnyalat egész másképp fest a két különböző anyagon.

A napocskás, hullámos sál még amolyan nyári darab volt, azóta megőszültünk...

Két hete készítettem egy klasszikus őszi színeket idéző és egy lilászöldeskékes, szerintem szintén őszi darabot.
A sárga sál nekem az Óz a nagyvarázsló klasszikus betétdalát idézi: ..."mindig a sárga úton..."

A másik sál háttérében a rozsdás talicska nem a sál tartozéka.
Nem eladó és punktum.

Színek bűvöletében

2010-11-25T15:38:00.000+01:00

Gyermekkoromban kosárkötő szerettem volna lenni...végül szociális munkás lettem. Gyerekekkel semmiképp nem akartam dolgozni, így végül 10 éve velük foglalkozom. Elválaszthatatlanok lettünk. Ők vezettek vissza régi álmomhoz, a kézművességhez is. A természetes anyagokba szerettem bele, de a gyapjú nem vonzott... így végül nemezkészítő lettem. Na még csak amolyan "T" betűs, de tanulom, tanulom...

És szeretem.

Szeretem, mert korlátok nélküli, megismételhetetlen és esetleges.
Ha akarom hófehér, pihe-puha és érintetlen, mint a maszületett bárány ha akarom szúrós, borostás és erős, amolyan férfias, de meseszínű, és meseszerű is lehet, ahogy a kedvem és a szívem diktálja.

Gyakran kérdezik tőlem, mi mindent lehet nemezből készíteni... Én meg azon gondolkozom, hogy vajon mit nem lehet? Hiszen a fejedre teheted, a válladra teríthetet, a lábadra húzhatod, a füledbe aggathatod, ráfekhetsz és ráülhetsz, játszhatsz vele, még lakhatsz is benne, bár nemigen cserélné le mostanság senki a jó kis túlfűtött panelt egy nemezsátorra:-)
A nemezelés sokkal régebbi "tudomány", mint azt sokan sejtenék, de nincs új a Nap alatt. A ma embere is melegre, kényelemre, gondoskodásra vágyik. Én is vágyom erre...

Ezért nemezelek.